Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 11. szám - Mák Ferenc: Keresve mások megszólító üzenetét (Most-Punte-Híd; A Tiszatáj kelet-európai szemléiből)
zérelve, lehetőségeikhez mérten igyekeznek a népek régen elfeledett, bölcs otthonává avatni a régiót. S a széjjeltekintéskor fontosnak tűnik minden üzenet, akkor is, ha Lubos Jurik, Pozsony krónikásaként a város múltját fürkészi, akkor is, ha Emil Boleslav Lukac meditativ elmélyültséggel egy emberarcú világot keres, akkor is, ha Milos Cmjanski az eltorzult életekről költ elégikus regényt, hiszen az egymás felé közeledés titka az élet sejtelmeinek a megfejtése nyomán bontható ki. Minden, ami emberi, egyben örök és általános is. Távoli kínok is fájhatnak itthoni léleknek, s igazán emberivé a részvét avat minden megértésből fakadó cselekedetet. Miroslav Krleza regényben és drámában írta meg a Glembay család történetét, a horvát, a magyar és az osztrák hagyományok által különös módon befolyásolt nemzedékek sajátosan közép-európai életét, telve rajongással és megvetéssel, bízva üdvösségben és megtartó szeretet- ben. A Krleza ábrázolta világ határozott tényeivel szemben ott találja az olvasó a Krúdy Gyula festette álomvilág megejtő szépségét, s a világi makacsság párjára lel az álom és az álmodás határtalanságában, hiszen mindkét szerző — azon túl, hogy a közép-európai valóság tényeit fürkészi — a tiszta emberség forrásainál jár. Ők a tanúságtevők: úgy is lehet emberséget üzenni, ha tiszta tekintetről, követendő erkölcsiségről, hitről és méltóságról, vággyal kutatott messzeségről, s remélt otthonaink rendjéről szól az írás. Van azután másmilyen példamutatás is: a politikusé, aki nemzetiségi akadémiát alapít a kisebbségi tudományos élet számára, s a nemzeté, amely tíz- és százezrével fogadja be a hazájukból elűzötteket, háborúban és békében egyaránt. A kisebbségek iránt tanúsított emberséges magatartásáról (is) ismert cseh politikus, T. G. Masaryk alakját Vígh Károly idézi meg, kiemelve annak belátásban szinte ma is példa nélküli gondolatát: „A többségben lévő népnek a feladata olyan államban, hol nemzeti kisebbségek vannak, a kisebbségek helyzetét magával a többséggel szemben és annak helyzetét az államban megértéssel rendezni. Nem szabad várni, hogy mit akarnak a kisebbségek, mit követelnek, mit kívánnak. Az engedményeket nem szabad aszerint megszabni, hogy milyen hangosan követeli a kisebbség az előnyöket.” A politikai bölcsességen túl a humánus szándéknak is hangot adó megállapításban legfeljebb az „engedmények” kifejezés lehet a zavaró, lévén hogy kisebbségi jogokat nem lenne szabad engedményként kezelni. Hogy a valós gyakorlat mégis ennek ellenkezőjét bizonyítja, majdnem általános jelensége régiónknak. A Most — Punte — Hid című tanulmánykötet írásai — az alapvető történelmi kérdések megfogalmazásán túl — túlnyomó többségükben a közép- és kelet-európai nemzetek irodalmával, irodalmi jelenségeivel, mozgalmaival és kiemelkedő alakjaival foglalkoznak, mégsem csupán irodalomról van szó. Fried István — a régió nemzeti gondjainak egyik legértőbb ismerője — a szlovák —magyar irodalmi kapcsolatokról szóló tanulmányában hangsúlyozza: a kapcsolatok kérdése mindig több, illetve kevesebb, mint irodalmi kérdés, több, illetve kevesebb, mint esztétikai értékelő szándék. A kapcsolatok révén mindig a kultúrák egymásra találásának eszméltető élményét éli át a szemlélő, s ez egyszersmind a morál kérdése is. A román—magyar irodalmi kapcsolatokat értékelve pedig leszögezi: „az irodalomnak, az irodalomtudománynak ugyan számottevő a szerepe a kölcsönös ismerkedés előmozdításában és ezáltal a kölcsönös előítéletek eloszlatásában, a kölcsönös érzékenységek tompításában, de egyedül az irodalom és az irodalomtudomány, bármily magas színvonalon, bármily hozzáértéssel, bármily »előítélet-mentesen« művelik, nem győzhet. Csak az élet győzhet, ha a kultúraközvetítők nem Don Quijoték, hanem eszméik életté, anyagi erővé, tudatformálóvá lesznek. Tudatot formálni azonban csak tiszta, őszinte szóval lehet.” így hangozna az egymáshoz való közeledés erkölcsi kódexének alapgondolata. E teljesség igényében már csak a kölcsönösséget lehet és kell számon kérni. S ez az, ami ma is a legtöbb gondot okozza a régió népeinek, hiszen az együttélés magasiskolájának lényege, igazi tartalma a kölcsönösségen belül mutatkozik meg. A kölcsönösség mindabban, amit vállalni, s mindabban, amit megtagadni kell. Kölcsönösség a felemelkedésben, kölcsönösség az egymással szemben támasztott igényességben, kölcsönösség a történelmi tényismeretek terén. Mert a kölcsönösség egymásra találó gondolatokat feltételez, megfogalmazóit és meghallok az üzeneteknek. Für Lajos Hazánk Kelet- Európa című tanulmányában lehangolónak tartja a kölcsönös érdeklődés elsekélyesedése, egyoldalúsága folytán előállt helyzetet. Lesújtó — írja a történész —, hogy az elmúlt évtizedek során „azokban az országokban, ahol — többek között — az önhibájukon kívül odakerült magyar anyanyelvű lakossággal szemben alkalmaztak időnként és helyenként, globálisan vagy részlegesen, de semmiképpen sem kevésbé szégyenteljes diszkriminációkat, tizedannyi munka sem jelent meg, mint nálunk. Megismételjük: együttvéve tizedannyi munka sem.” Az okok persze sokfélék, de egyszer mindenképpen szükség lesz a közös felismerésre: hogy mindaddig, amíg a kulturált együttélés feltételeit a tudományos kutatások segítségével kellőképpen nem tisztázzuk, igazi, a léleknek és a szellemnek is békét hozó együttélésről nem beszélhetünk. Mák Ferenc 95
