Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 11. szám - Sándor Iván: Vízkereszttől Szilveszterig - A nyolcvankilences esztendő (VIII. Éva kisasszony hónapja, esszésorozat)
kusra. A politizálás nem megélhetési vagy karrierforrás. Tudáson, hozzáértésen alapuló szakma, pártelnökként is, lakókörzeti titkárként is. Ne feledjük, mit pusztitott itt a dzsentri, a reakcionárius, a bolsevik, a „hivatásos forradalmár”, a „hivatásos ellenforradalmár”. Jó emlékeztető az, amit Németh László mondott 1934-ben (amikor még nem tudhatta, hogy Sztálin tömeggyilkos) arról a vezetési színvonalról, amiről Sztálin beszédei árulkodtak. Németh azt mondta, hogy egy szakszervezeti munkásotthonban talán megfelel ez a minőség, de egy világbirodalom élén elrémítő. Nem árt ezzel kapcsolatban emlékeztetni arra, hogy például Kádár János tudásminősége milyen fokozatú volt (nemcsak beszédei, magyar nyelve, kiejtése) s ez milyen szinten limitálta a politikai kultúrát évtizedeken át. Megkockáztatandó — talán a mai nyugatnémet, francia, olasz politikai helyzet is bizonyító erejű —, vajon az a fontos elv, hogy az irodalom különböző irányzatainak összevetésében a minőség piramisán találkozók sokkal közelebb vannak egymáshoz, mint a piramis alján tülekedők, nos, vajon ez nem ugyanennyire igaz-e a pártharcokban is (leszámítva persze a szélsőbalt és szélsőjobbot)? 2. Az állandó (politikai) önkontroll, mint az ellenfelet, a másik pártot támadó megelőző lépés. A konszenzusképesség (bár fontos, de) devalválódott fogalmánál mélyebben és őszintébben annak a fölismerése, hogy az igazságnak sohasem vagyok a birtokában (pártként sem), legfeljebb részesedhetek belőle. Ezzel együttjár az, hogy (folyamatos önkontrollal) mindenekelőtt alkalmassá kell formáljam magamat (és mozgalmamat) arra, hogy valóban méltó legyek az igazság egy darabjának fölmutatására. Vagyis az emberi autonómia politikai képviseletére való törekvés közben az állandó hibaelkövetés lehetőségével való számolás. A politikai konfrontációk napi fullasztó harcaiban is annak tisztán látása, hogy „a politikus (történeti) egzisztencia minden esetben valamely történeti szenvedély hatása alatt áll, és mindig pragmatikus, vagyis a távolabbi összefüggések ismerete nélkül, többször azok szándékos elhallgatásával a legközelebbi gyakorlati megoldást nevezi igazságnak. Pedig tudjuk, hogy az emberi lét oly egész, melyben rendet csak a fundamentális tények felismerése után lehet teremteni.” (Hamvas Béla) Csak az önkontrollra való alkalmasságból kisugárzó hatás lehet hiteles hívás a valódi közösségi kontrollokra. A mindent maga alá gyűrő politikai taktika kábítószerrel felérő hódítása helyett, a mindent kontroll alatt tartó politikai ethosz olyan új kapcsolatokat biztosít, amelyek (az „urizálás” helyett ) közelebb állnak az emberi hétköznapokhoz, utat találnak a mind ez ideig a politikai szférából kikapcsolt értékekhez és néptömegekhez. 3. A szociális felelősségérzet, a szegényekkel, megnyomorítottakkal, nincstelenekkel való szervezett — konkrét jóléti lépésekkel járó — szövetség, mint az évezredes erkölcsi értékeknek a politika működésrendszerén belüli érvényesítése. Ezzel összefüggésben a szeretetnek és a szolidaritásnak a „nyugatias” és „keleties” fejlődésben egyaránt jelenlévő, de elnyomott humanitásnak a fölszabadítása; a szélsőségek nyesegetése, a megértés és összefogás, nem mint kortesfogás, hanem egy kényes egyensúly egyik serpenyője. De amely csak akkor terhelhető meg, ha nem zárja ki mindenféle jótékony, előrevivő másság jogát. Ez a másság nem egyszerűen a nemzeti-faji-vallási-gondolkozási kisebbségekre vonatkozik (gondolatmenetemből talán kiderül, hogy mindent, ami a jogok eme körébe tartozik, evidenciának tekintek); a radikalizálódás lehetőségének, cselekvő terének elismeréséről van szó. Itt visszakapcsolódunk — szerves egységet keresve 31
