Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 11. szám - Sándor Iván: Vízkereszttől Szilveszterig - A nyolcvankilences esztendő (VIII. Éva kisasszony hónapja, esszésorozat)
újraelkövethetőség tényeivel. Erre a konzekvens szembenézésre legnagyobbja- ink sem voltak folyamatosan képesek. Miért nem valósul meg egy látszólag helyesen elképzelt nemzetterv?; miért olyan tervek születnek meg folyamatosan, amelyek nem valósulhatnak meg? Itt nem „magyar hibáról”, nem „nemzeti tulajdonságról” van szó. A dilemma felismerésének kérdése összefügg a történelmi tapasztalatok összegezhetőségével és a század második felének modernizációs fordulataival, az egész életet átrendező információs robbanással, elektronikai hegemóniával. Egy korszakban, amikor a tudomány tengernyi variáció kidolgozására képes, amikor a hibás szekvenciák egy billentyű leütésére vizuális sorba rendeződnek, és az élet minden mozzanatában elemi szerepe van a változatoknak (megoldási pluralitásoknak), az elkövethető tévedések prognosztizálhatóságának (a negatív ösvények feltárásának), akár még a téves lépések előtt, — nos ez a (persze) gondolkozás megalapozta új helyzet, mint módszertan, vissza kellene hasson végre a gondolkodásnak a társadalom életével összefüggő teljesítményeire is. Könnyű volna azt mondani, hogy a bölcselettől a hadi stratégiáig évezredek óta mindig elemi feladat volt a zsákutcák jó előre való számbavétele. Itt azonban arról van szó, hogy gondolkozásunkban a hibaelkövetést mint korjelenséget kellene megfigyelés alá vonni, az olyan (hosszan elnyúló) történelmi tapasztalatsorozat alapján, amely jellegadóan sorakoztatja immár fel a nem-megoldások változatait. Keressünk példákat: hibaváltozat egy adott (történelmi súlyú) esemény értelmezésében, felhasználásában, tradícióként való kezelésében; hibaváltozat egy adott (történelmi távlatú) feladatterv kijelölésében, cselekvési programként való elfogadásában, felhasználásában. 1. Az 1943-as második szárszói találkozó értelmezése, hagyományként való feldolgozása, eredményeinek az utókor küzdelmeibe való beépítése, bírálata közel fél évszázada tart, s az elmúlt években hasznosítandó összefoglalásokat eredményezett. De nem történt meg, nem jelenik meg a mai tanulságok között — vagyis az újraelkövethetőség nem torlaszolódott el — a szembenézés azzal, hogy ott, akkor: a) nem került elemzésre az ország valóságos külső helyzete, a frontszituáció, a kormányzatnak a hadihelyzethez való viszonya, az általános cselekvés soron következő programja; b) mennyivel nagyobb — katasztrofális következményű — volt a széthúzás, mint az összefogás; c) minden látnoki vagy alpári gondolatsor ellenére, a nemzet sorsára, a bekövetkező eseményekre a találkozó teljességgel hatástalannak bizonyult. (Érdekes és végiggondolandó, mint hibaelkerülési tanulság, mi az oka annak, hogy a kisebb jelentőségű 1987 szeptemberi lakiteleki találkozó, egy más történelmi szituációban, mintha jobban be tudott volna avatkozni a korhelyzet átformálásába azzal, hogy határozott konfrontációkat vállalt az ügyeletes hatalommal szemben, új szellemi-politikai cselekvési utakat kutatott.) 2. Miközben a pártállam helyén a jogállam, a diktatúra után a demokrácia, a politikai elitek hatalma helyett a népképviseleti formák megvalósításáért folyik a politikai harc, az események rohanásában nem rajzolódik ki, hogy korábban a történelmi helyzetek hasonló vagy hasonló jellegű (vagyis rendszerváltó) fordulatait olyan (legalább két évszázada) változatlan alaphelyzet ítélte kudarcra, amelyet (Bibó nyomán): hamis konstrukciónak nevezünk. Ennek (szinte) minden rövi- debb, hosszabb történelmi szakaszban három fő jellemzője volt (van): a) az ország sorsát irányító hatalmi centrum a határokon kívül van; b) az országon belüli 24
