Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 11. szám - Géczi János: Patkányok, Szalamandrák (elbeszélések)
Végre megmozdult az előttem álló kocsi. Lépésben követtem. A nagy kanyar után, ahol az aszfaltot évszázados fák szorítják össze, az árokban kiégett Skoda éktelenkedett. A fekete roncsot fürdőnadrágos, fiatal férfi járta körül, gondolom, a gazdája lehetett, s az ősállatcsontváz-monstrumtól pár méterre két bőrönd is árválkodott: ezeket lehetett kimenteni a gépkocsiból. A tűzoltók vastag, habos lével mosták az aszfaltot. Nem tudtam alaposan megnézni a baleset környékét, tovább sodort a gépkocsisor; a lejtő közepén már mindenki gázt adott, s hisztérikus sebességre váltott. Bekapcsoltam a fényszórókat. A száraz és poros aszfalton fekete alapon sárga pöttyös, gyíkszerű állatkák mászkáltak, de nem össze-vissza, hanem a lejtőnek fel, amelynek ormán a kiégett csehszlovák gépkocsi állt. Vagy az alkonyi szürkület miatt, vagy a vihar előtti légkör okán — gondoltam akkor — egyre több autó csúszott meg, néhány kisodródott az útszélre, megfarolva az árokba bucskázott, s mások pedig átszáguldottak a szemközti sávba. Számos balesetet, kisebb roncsolást helyszíneltek azon az estén a rendőrök, bár komolyabb személyi sérülések nem történtek. A tóparton kifeküdtem a saját füvemre. A fűszálak rögtön a vállukra vettek, és tíz centivel közelebb emeltek a csillagokhoz. Továbbra is folyt a tarkómról az izzadtság, testzugaimban tócsákká gyűlt, holott föltámadt a szél, és megszáríthatta volna a bőrömet. Ott hullámoztam a fű tetején, amikor elhatároztam, hogy mégis megfürdök; bár az augusztusi víz algáitól rendszeres kiütést kapok. A jobb lábam azonban hirtelen lehűlt: arasznyi hideget éreztem, amely lassan haladt a törzsem felé, és lehűtötte a csípőmet is, majd a mellkasomat, végül a tarkómat. Kipihentem magamat, lustán másztam vissza a kocsiba, s indultam fel, a városba. A lejtőről akkor vontatták el a szétroncsolódott, mozgásképtelen kocsikat. A kiégett roncsnál leparkoltam, de alig hogy kiléptem, apró pukkanás hallatszott sarum alól, és el vágódtam. Nem ütöttem meg nagyon magam, akárha vékony filcrétegre buktam volna, csak a jobb kezem horzsolódott föl könyéktől csuklóig. Körülöttem szalamandrák meredtek a hajdani Skodára. Csupán apró torkok emelkedése jelezte, hogy élnek, és néha a fejek rezzenése, ha szemükön megcsillant egy-egy közelítő gépkocsi világítása. Eszembe jutott Borges rádióbeszéde. A szicíliai Empedokleszt idézte, aki szerint négy gyökere van a dolgoknak, s azok összekapcsolódása, illetve szétválása — amit a Szeretet és a Gyűlölet mozgat — alkotja a világtörténetet. Nincs halál; csupán a gyökerek részecskéi léteznek. A négy gyökér: a tűz, a föld, a levegő és a víz; öröktől fogva léteznek, és egyik sem erősebb mint a másik. A tűz tudománya megköveteli, hogy legyenek szalamandrák, amelyek a tűzben is képesek élni, s azt eloltani. Visszaültem a kocsiba, meghallgatni a késő esti híreket. Akkor mondták be, hogy a magyar csapatok bevonultak Csehszlovákiába. De nem csak mi szálltuk meg őket. Áttekertem az állomáskereső gombját máshova, és megtudtam, hogy minden csehszlovák ház ablakaiban egy-egy égő gyertya világít a megszállóknak. A városunk üres volt. Senkit nem találtam az utcákon. Csak a levegőben húztak észak felé a repülőgépek és a helikopterek. A Korsós leány szobra előtt lezártam a kocsit, megmártottam a fejemet a medence vizében. A vár kapuja előtti félkör alakú fülkéből közönyösen meredt maga elé a régen útszélen állt Nepomuki Szent János-szobor. Pár lépéssel tovább, de még a várkapu előtt, két ajtó között, annak jeléül, hogy az épület a régi Fecskendőház, tűzoltószertár céljaira épült, egy 9
