Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 10. szám - Beke Mihály András: Befejezetlen per- és párbeszéd - Mircea Băjannal, a România Liberă (Szabad Románia) magyarországi csoportjának vezetőjével, I. rész
keresnivalónk abban az udvarban. És ránk zárták a kaput. Negyedóra múlva elhaladt arra Ceausescu az autójában. Ő elöl ült a sofőr mellett, a hátsó ülésen volt a kutyája. Jól láttuk, a kerítés rácsos volt. Akár a börtönablak. Aztán újból odajött az a belügyes pasas, és kiengedett bennünket, mondván, hogy most már szabadok vagyunk. Tehát egy negyed óráig nem voltunk szabadok! Sok-sok ilyen csepp lassan összegyűlik ... — Ha megváltozna, jóra fordulna a helyzet, hazatérnél-e? — A helyzet nem fordulhat jóra egy-két hónap alatt. Hosszú idő kell hozzá. Én visszatérnék, ám valószínű, hogy addigra, míg jóra fordul a helyzet, én már valamelyik másik ország állampolgára leszek. Öt-hat évre becsülöm ezt az időt, talán még többre is. Visszatérnék, de nem tudom, hogy ott laknék-e. Valószínűleg úgy tennék, mint sokan teszik itt nálatok, például az 56-os magyarok. Hazajönnek, néhány hónapig Magyarországon élnek, aztán visszatérnek Amerikába. Valahogyan így. De visszatérnék. — És a társaid, ők hogyan gondolkodnak erről? — A többség visszatérne. Ezért is félnek annyira, nem merik megadni a nevüket, nem mernek szerepelni a nyilvánosság előtt. Félnek. Attól félnek, hogy nem engedik ki utánuk a családjukat, mert hogy nem térhetnek majd haza egy másik, szabad ország állampolgáraiként sem. A Szabad Románia csoportba való belépés is ilyen következményekkel járó politikai tettnek számít. Igyekeztünk meggyőzni őket arról, hogy éppen ellenkezőleg, ha küzdenek, ha megpróbálnak ők is tenni valamit, ha hozzájárulnak ahhoz, hogy eltakarítsuk ezt a disznóságot, az országunkban uralkodó diktatúrát, akkor majd ők is, mások is sokkal hamarabb visszatérhetnek, mintha tétlenül hallgatnak. — Milyen volt a fogadtatásotok, hogyan viszonyultak hozzátok a magyar hatóságok ideérke- zésetekkor? — Elmondok egy példát. Márciusban a románok számára még nem léteztek űrlapok, csak a magyarok részére. És ekkor, hogy ne kelljen visszaadniuk bennünket, egy kicsit magyarosították a nevünket. Ékezetet tettek rá, magyarrá változtatták. Kicsit másként olvassuk, és akkor itt maradhattok, mondták. ■ — Tehát magyarosították a neveteket. . . — Igen, hogy itt maradhassunk. — Furcsa iróniája a sorsnak: Erdélyben románosítják a magyarok nevét, hogy elveszejtsék őket, Magyarországon magyarosítják a románok nevét, hogy megmentsék őket. Mondd, mit jelentett a románok számára az, hogy Magyarország előttük is megnyitotta a kapuit? — Hallatlanul nagy lépés volt. Magyarország békejobbja ehhez a — nevezzük így — történelmi megbékéléshez. — Nem lepődtetek meg egy kicsit? — Dehogynem, egy szocialista ország ... — Arra gondolok, hogy éppen Magyarország . . . — Nem, látod, ez nem lepett meg. Az lepett meg, hogy kezdetben csak a magyarokat akarták befogadni. Az meglepett. . . — Nos, végül megérkeztetek. Te most hol, hogyan élsz? — Én albérletben lakom, magyaroknál, akik nem kémek érte pénzt. — Erdélyiek? — A nagymama erdélyi, és még nagyon jól tud románul. Már előttem is laktak náluk menekültek, azoknak sem kellett fizetniük semmit. Nagyon jóravaló család ez ... — Úgy látom, Gyergyóban is, itt is szerencséd van a magyar házigazdákkal... Miből élsz, hogyan telnek a napjaid? — Én nem dolgozom, csak a csoport ügyeit intézem. A csoporttól kapok némi pénzt, meg a barátnőmtől, aki elég jól keres. Nagyon zsúfolt a programom. Sokat kell futkosnom a menekültek érdekében a tanácshoz, a Vöröskereszthez, a követségekre. Aztán meg ott a sok levél, felhívás, a tüntetésekre való felkészülés. Az újságunkra is oda kell figyelnem. Nincsen magánéletem, talán csak amikor alszom. Két filmet ha láttam eddig, és kétszer jártam kint a strandon. No meg a múlt héten fönt jártam a budai várban. Nem sokat láttam a városból vagy az országból. Csak annyit, amennyit útközben láthattam, ha meghívtak 60
