Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 10. szám - Sándor Iván: Vízkereszttől Szilveszterig (A nyolcvankilences esztendő, esszésorozat, VII. rész)

valami emléktelen emlék: tárgyakhoz kocódik; felidéznek benne álmokat és imákat. Nézi a városok hangyanyüzsgését. ívekhez és horpadásokhoz idétlenül pendülnek ujjai. Dünnyög vagy fütyörészik. Kabátján törek és csiganyál. Nevét rég elfeledte, mindegy: két szó volt az, macskazene és varjúkárogás. Családja szétszóródott ki-ki ábrándok, vonzások és égtájak szerint. A maga visszanéző arca: ismeretlen. Motoz a jelszavak, használt cipők, jelmezek és zászlók ron­gyai közt. Álarcok, üvegek, drótok gubancán. Vérzik és káromkodik. De nem csak egy vers marad a hangzavarban észrevétlen. Ez történt a könyvhét tucatnyi remek regényével, tanulmány- és verskötetével is. Pedig ezek a művek, folytatva az elmúlt évtizedek néhány elévülhetetlen irodalmi-gondolkozói telje­sítményét, arról is hírt hoznak: mit jelent az (miért van az), hogy az elmúlt félévszázad kultúrája — mint korszakkultúra — alkalmatlannak bizonyult a világ, a történelem, az ember megértésére, a létet átfogó nézőpontok, a személyes támpontok kialakítására; hogy miért adott oly ritkán individuálisan hiteles, oly korlátozottan históriailag érvényes válaszokat, miért bizonyult megértésképte­lennek arra, hogy fogalmakat teremtsen az embernek az univerzumban betöltött helyéről. (Ezzel járt együtt, hogy nem tudott bölcseleti centrumokat ajánlani, létstílusokat — mint mindennapi életgyakorlat, ízlés, szokásjog — hitelesíteni.) Egy negatív kultúrhistóriai korszak is korszak, az alkonynak is vannak megvilá­gításra váró tanulságai. Látok igyekezetét erre a megvilágításra rohanó napjaink­ban, de a súlyos ajánlatokat nem kapja föl a forduló idő szele; perverzül túlteng az irodalmi hetilapokban a glosszaperpatvar (a törlesztések, önigazolások, oda- és visszasértegetések), és a farkasszemet nézés, netán a kacsingatások helyén nem látni a befelé figyelő tekintettől éber arcokat. Azokat az új könyveket, amelyeket magam elé húzok most, éppen azért válasz­tottam ki, mert érzésem szerint olyan tradícióval fordulnak szembe, amit a továbbiakban a megértésképtelenség kultúrtörténeti szakaszának tekintek. Fontos­nak tartom, hogy a tradíció megnevezést használjam, mert: a) tradíciónak kell tekintenünk nemcsak az értéket, hanem egy korszakhiány szimptómáinak összes­ségét is; b) az évszázados megvilágító-felelő kultúrhistóriai folyam egyik szakasza­ként nézem az elmúlt fél évszázadot (mint fel nem nyitást, homályban tartást, válaszképtelenséget), amely immár a kultúra egész tradíciórendszerének összessé­géhez a maga tradícióinak hatását is hozzáadja. Érdemes összefoglalni, hogy Kelet-Közép-Európában, a magyar kultúrában ma milyen kísérőjelenségei-hatásai vannak ennek a megértésképtelen kultúratra­díciónak: világképek, nézőpontcentrumok, a nyelv lefokozódása; negatív bomlás: felcímkézések, átragasztások, manipulációs szekvenciák; a művészi-gondolkodói magatartások metamorfózisaként elgyengülések, besározódások, illetve a csőd okainak kizárólag a külső erőkre való áthárítása, miközben végbemegy a „sziszte­matikus zavar” (Balassa Péter kifejezése) eróziója alá került személyiség bűnbe­esése, a tévedések újraelkövetése, a mértéktelen önvádhiány, illetve folyamatos önsajnálat. Kérdés: mire irányulnak azok az alig felismert, s egyáltalán nem befogadott törekvések, amelyek egy új, megértésre képes kultúra körvonalait keresik és centrumait fejezik ki? Szépen gondolkozik erről a törekvésről Tallár Ferenc, aki Poszler György egy korábbi könyvéről ezt mondja a Jelenkorban: „Poszler a ’zárt és meghatározott történetiség’ korrekciójának, egy ’nyitott és meghatározatlan 36

Next

/
Oldalképek
Tartalom