Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 10. szám - Szőcs Géza: Kitömött utcák, hegedűk (kisregény-töredék)
291. A RÁKSALÁTA* Egyszer egy Dvorzsák nevű férfi, aki Marosújvárra tartott, tanúja volt annak, amint két ismeretlen ember szóba elegyedett egymással a tövisi állomáson. Mivel mindhárman ugyanazzal a vonattal utaztak tovább, ez a Dvorzsák — bár éppenséggel nem állítható, hogy szándékában állott fülelni — csaknem mindent hallott a másik kettő beszélgetéséből, s így aztán nem is volt nehéz otthon a hallottakat (hozzájuk fűzött saját észrevételeivel együtt) szó szerint lejegyeznie: — Ülhetek ide maga mellé? Ha már úgyis megszólítottam az állomáson ... — Hogyne, tessék, hogyne. Parancsoljon. — Hej-hej... — Mi az, hogy hej-hej? — Csak úgy. — Hogyhogy csak úgy. Az ember nem sóhajtozik csak úgy. — Háát. . . mindenkinek megvan a maga baja . . . Tudja — temetésre utazom. — Ja, az más. Bocsánat. — Ugyanis meghalt a fiam. — Csak nem! A fia? Cc-c . . . Valami baleset? — Tessék? — Kérdem: valamilyen baleset érte a fiát? — Ahogy vesszük . . . kocsmában szúrták meg, ha igaz. Ez állt a táviratban. — Ahá . . . akkor hát azóta, hogy ez az eset, maga . . . szóval nem látta azóta? — Nem láttam én, kérem, már vagy tizenkét éve . .. Szép kis viszontlátás, ugye? Tizenkét évvel ezelőtt kivetette magát az ablakon és elrohant. Azóta nem láttam. De időnként azért érkeztek róla hírek — innen tudtam, hogy él még . . . Mikor elment, akkoriban . . . Bocsánat, uram, van egy cigarettája? . . . Köszönöm. Nos, tudja: a rá vonatkozó első hírt a Szentföldről kaptam. A szomszéd, egy zsidó ember, látogatóban volt arrafelé, nagyon rendes ember, derék, becsületes ember . .. ő találkozott vele ott. Na. A fiú egy kánai vendéglőben dolgozott. Azelőtt meg a jeruzsálemi földalattinál volt metrógépész. — Álljon meg, uram, álljon meg: van fogalma róla, miket beszél? Hát létezik jeruzsálemi metró? — Létezik. Roppant, roppant furcsa metró az, kérem... igen-igen kevesen ismerik, s akik tudnak róla, nem emlegetik, semmilyen módon nem hívják föl rá a figyelmet. Ó, igazán sokat lehetne még erről a metróról beszélni. Viszont a fiam . . . — Megbocsásson, most félbeszakítom: de hátha tévedett az a szomszéd, másvalakivel tévesztette össze a fiút? Hiszen annyi ember hasonlít egymásra. — Nem, nem: hosszan beszélgettek egymással, semmi kétség efelől. Azonkívül írtam is a fiamnak abba a kánai vendéglőbe. — És? — És azt a választ kaptam a kocsmárostól, hogy tényleg dolgozott nála ilyen nevű ember, de nemrégiben végleg elbúcsúzott tőle . . . amit ő különben nagyon- nagyon fájlal, és mégis kér rá, hogy ha a fiú hazatérne, emlékeztessem rá: bármikor örömmel visszavárja, mert nagyon a szívébe ... a szívébe . . . * A regény zárófejezete az Utunk alapján. 28
