Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 10. szám - Szőcs Géza: Kitömött utcák, hegedűk (kisregény-töredék)
hanem kijelentette, hogy ebbe az ajánlatba ő nem mehet bele, mert a turné egész bevétele nála van. A halász nem alkudozott, közönyösen kopácsolt. Richmann pedig el akart köszönni, de nem azt mondta, hogy Isten áldja, hanem azt, hogy a szirént nincs is hol tartania a hajón, úgyhogy — és ez volt az utolsó érve — mire hazaérne, elpusztulna, és akkor a halász azt mondta, hogy szerez egy nagyobb faládát, amibe vizet lehet engedni és ott lakhat a szirén, ő a ládáért külön nem kér pénzt. Erre Richmann benyúlt hátra a zsebébe, mozgékony ujjaival, miközben emelte kifelé a tárcát, sikerült kipöccintenie a borítékot, amiben a vagyonát tartotta, úgyhogy a tárcában alig volt pénz, mikor a halász elé tárta. Richmann sajnálkozott, hogy a halásznak peche volt, úgy látszik, a fizetés a borítékkal együtt a hajón maradt; a halásznak arcizma sem rezdült, kijelentette, hogy neki mindegy, menynyi pénzt kap, és az egész vásár lényege úgysem a pénz, és ha őt be akarná csapni, akkor ezzel csak a szirénnek ártana. Ő úgy gondolja, hogy Richmann ezzel tisztában van, és ilyenformán bizonyos benne, hogy nemhogy nem meri, de eszébe sem jut megrövidíteni őt. A karmester roppant kellemetlenül érezte magát, szólt a halásznak, hogy várja a szirént, és visszament a hajóra. A formaságokat elintézték, és négy ***-szigeti fölcipelte a fedélzetre a jókora ládát, ami talán virágládának szolgált valaha, az is lehet, hogy valamilyen díszpálmát vagy agávét tartottak (vagy szerettek volna tartani) benne, mindenestől elég idomtalanul mutatott Richmann kajütjében. De Richmann ezzel nem törődött. Egészen megbűvölte a szirén. Ez a szirén nem madár-idomú, hanem sellő-típusú volt, még kifejletlen félig- meddig, úgyszólván gyereklánynak lehetett volna tekinteni, már persze szirén- gyereklánynak, ártatlanul nevetgélt, Richmann azért mégis mintha valami romlottságot érzékelt volna ebben a nevetésben. De ez csak később, néhány napi utazás után tűnt így neki. Maga a szirén különben elég sok kellemetlenséget szerzett Richmannak. Itt volt rögtön a láda. A ***-szigeti asztalosok nem tartoztak a mesterség elitjéhez: a láda megátalkodottan eresztett, szivárogtatta vizét, Richmannak sokszor kellett törlőronggyal csúsznia-másznia a kabinban, pedig tilos lett volna neki hajolgatni, a vérnyomása miatt: és valóban, sokszor elborult előtte a világ, ilyenkor úgy érezte, mintha homlokát és halántékát feketével pettyezett vörös uszonyok legyezgetnék belülről. De ezek a dolgok és a hasonlók még mindig apró malőrszámba mentek azokhoz a kellemetlenségekhez képest, amelyeket Richmannak később ugyancsak a szirén miatt kellett elszenvednie. A szirén különben szelíd, mondhatni kezes volt, és nagyon-nagyon fogékony, messze gyorsabban tanult, mint a vele egykorú emberi gyerekek, nem szólalt ugyan meg, de rövid idő alatt mindent — legalábbis sokmindent — megértett, még az olyan bonyolult fogalmakat is, mint „magas vérnyomás”, bocsánatkérően és együttérzéssel mosolygott olyankor, mikor Richmann az elárasztott kabinpadlót törölgette. Mindenben szófogadónak mutatkozott, kényeskedni vagy az ételben válogatni eszébe sem jutott, egyszóval tökéletes lénynek tűnt. Csak éppen nem tökéletes szirénnek, mert nem akart énekelni. Hiába mutatta és magyarázta neki Richmann, hogy mit vár tőle, hiába könyörgött-rimánkodott neki, a szirén úgy tett, mintha nem értené, legalábbis nem énekelt, és Richmann hovatovább bizonyosra vette, hogy becsapták és egy néma szirént sóztak rá. 25
