Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 10. szám - Szőcs Géza: Kitömött utcák, hegedűk (kisregény-töredék)
Az ugyanúgy elnevezett utcák hasonlóságáról sokat lehetne beszélni. Ez a hasonlóság többnyire csak bizonyos évszakokban és estefelé érzékelhető, de előfordul az is, hogy az utcák egyformasága állandóan és nagyon is nyilvánvaló. Gondosan megvizsgálva ezeket az eseteket, könnyű rájönni, hogy az azonos nevű utcák annál inkább hasonlítanak egymásra, minél hosszabb ideje viselik a közös nevet. Az utcának is kellően hosszú időre van szüksége ahhoz, hogy belakja magát a névbe; ahhoz, hogy kitöltse és hozzáidomuljon. Olyankor, mikor függönyt vásárolnak, vagy virágot állítanak az ablakukba, vagy átfestik a kaput, vagy átalakítják a ház homlokzatát: ilyenkor az emberek tudatában vannak — ha nem gondolnak is rá — hogy (mondjuk) az Erzsébet út lakói; és a döntés, a választás pillanatában érvényesül ez a félig tudatos, félig tudatalatti befolyás, a hovatartozás emléke: ugyanaz az ember más-más függönyt választ magának a Pázmány Péter utcában vagy a Kálvin téren. Persze, nem mindig és nem föltétlenül van ez így, de a nagy számok törvénye végül is törvény marad. És még az is lehet, hogy az azonos nevű utcák nem is az itt leírt mikropszi- chológiai erők lassú, kitartó hajszálcsövesség-munkájának eredményeképp hasonulnak egymáshoz, hanem másféle sorsazonosságokra és megfelelésekre utalnak. De gyanítható, hogy ha adott utcák kellően hosszú ideig — két-háromezer évig — viselhetnék ugyanazt a nevet, akkor ezeket az utcákat nagyon-nagyon nehéz volna egymástól megkülönböztetni. Egy olyan városban viszont, ahol tízévenként változtatják az utcaneveket, s ahol örökös a költözködés és az emberek sokszor nem is nagyon értik, miért áll az utcanévtáblákon ez vagy az a név: az ilyen városokban nem is várható egyéb, mint nyugtalanság, csendháborítás, szomorúság és gyermekhalandóság. A Kispiacon, másnéven Karolina vagy Múzeum téren van egy templom. Eredetileg gótikusnak épült; azután, az ellenreformáció idején barokk külsőt öltött és mindenki így is tartotta — barokk templomként — számon, noha arányaiban, a vakolat és a toldalékok mögül elősejlő vonalaiban, sőt még a képzelet által kiegészített folytonossági hiányaiban is ott lappangott mindig a gótika, mint befalazott és kijátszott mamutmenyasszony. Megálltunk a templom előtt. Öröm költözik szívembe, ha felém fordítod tündöklő arcod fényét — odabent ezt a zsoltárt énekelték. A vizek neve őrződik meg legtovább, állítólag. A jövevény lehet százszorta civilizáltabb az őslakónál, mégis így van ez; hány meg hány folyó és tó és vízesés nevét az indiánoktól tanulták meg még az angolok is és ausztrál bennszülöttektől s a spanyolok a patagónoktól és hát igen. Arról most nem is beszélve: van, mikor az újonnan jöttek a barbárab- bak. És ahogy a templomok vagy egy nyelv homlokzata mögül átsüt, előtör az eredeti, vagy ahogy a talaj felszínére vetődve kilátszanak olykor lecsupaszodva, vakítóan a hajdankori rétegek s ahogy egyes szavakban meg nevekben ott púposo- dik egy régebbi tömb: úgy állt ki a mindennapok sodrából, mint a süvöltés, egy-egy furcsa, ma már alig érthető szokás vagy öntudatlan döntés. Például Kolozsváron a Szóra és a Bolyai utca között van egy hely, ami rengeteg fejtörést okozott már a közlekedésrendészetnek. Ezen a helyen tilos átvágni az úttesten. És mégis mindenki itt jár keresztül. Hiába a szemfüles milicisták, hiába azok a vagyonra rúgó összegek, amiket egy kolozsvári polgár élete folyamán kifizet ezen 23
