Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 5. szám - Botlik József: Varga Zoltán: Leszámolás
Botlik József Varga Zoltán: Leszámolás jL Jlz 1936-ban Kikindán született, s ma Zentán élő Varga Zoltán a vajdasági magyar irodalom egyik legkiválóbb prózaírója, immár három évtizede követhetjük nyomon írói pályáját. Első novellája 1960-ban jelent meg a szabadkai 7 Nap című napilapban, de már gyermekkorában írt kalandregény-kísérleteket. Elsősorban Mark Twain ifjúsági regényei hatottak rá. Tizenhárom éves korában kezdett olvasni „felnőtt” irodalmat, erre az útra Zilahy Lajos könyvei vezették, akinek művei szerinte nem tartoznak a szórakoztató irodalomba, pedig sokan egyértelműen oda sorolják őket. Zilahyn kívül sokan hatottak rá, Theodor Dreisertöl Franz Kafkáig, Alberto Moraviátói Stefan Zweigig, a magyarok közül pedig Németh László és Déry Tibor. „Magatartás-eszménye” viszont Jean-Paul Sartre harcos humanizmusa és állásfoglalásának mindenkori függetlensége. „Sartre gondolatai számomra sokkal izgatóbbak — nyilatkozta Varga Zoltán Hornyik Miklósnak adott interjújában az újvidéki Képes Ifjúság 1967. december 30-ai számában—, hogysem olvasása közben képes lennék a stílusára figyelni, azt hiszem, annak sem látná kárát, ha még sokkal rosszabbul fogalmazna. Az egyéni stílus semmiképpen sem árt az írónak, de ennél mindenképpen többet érnek az eredeti gondolatok. A gondolati vagy stílusbeli eredetiség hajszolását azonban céltalannak tartom. Régóta közhelynek számít az a felismerés, hogy igazi eredetiség csak spontánul alakulhat ki. .. Hogy könyvekkel a világot megváltani nem lehet, azt ma az író nemcsak, hogy előbb-utóbb belátja, hanem már ezzel a tudattal indul. A világot különben mással sem lehet ,megváltani’, mert a megváltáshoz valami mindenható, de megvesztegethető hatalomra volna szükség. Meggyőződésem azonban, hogy lehet javítani, változtatni, mégpedig — Déry szavaival — szívós, kitartó aprómunkával. Ehhez az író is hozzájárulhat, oly módon, hogy gondolkodásra készteti az olvasót. Persze gondolkozni nem elég, mégis mindennek ez a kezdete, a világon csak gondolkozni tudó emberek javíthatnak valamelyest. Nem mindegy tehát, hogy az író mivel ,bombázza’ az olvasó tudatát. Egyébként ne várjon kézzelfogható eredményekre, hanem hassa át a tudat, hogy ,itt áll, és nem tehet másképp’”. Varga Zoltán másik alapélménye a magány volt, a bezárkózásból nyitott a külvilág felé, így alakult ki sajátos szemlélete. Nem volt véletlen a Sartre iránt érzett rokonszenve sem, hiszen elsősorban nem az emberek „külső”, fizikailag megjelent élete foglalkoztatta mindig, hanem az azt irányító gondolatai, tudati tényezői. Ennek megjelenési formája azonban mindig kiélezett vagy végletekig feszített helyzetekben történik írásaiban, amikor az ember máshogy és másként válik magányossá, marad egyfajta módon egyedül. Többnyire ekkor lehetősége van a sűrített visszatekintésre, élete egy pontban összecsomósodó tanulságainak megméretésére. Mindezt már első novelláskötetében (A kötéltáncos, 1963) megfogalmazta: „Magányosnak lenni annyit jelent, mint arccal az emberek felé fordulni, mindaz iránt érdeklődni, ami velük történik. És még inkább az iránt, ami bennük lejátszódik, hiszen az utóbbi a lényeg, a többi csak külső vetület.” Többen Gobby Fehér Gyula művészetéhez tartják közelállónak Varga Zoltán munkásságát, ez azonban csak távoli rokonság, mindketten a maguk útját járják. Véleményünk szerint pályájuk kezdetén valóban hasonló stíluseszményeket követtek, de ez csak véletlen volt. Gobby Fehér honosította meg a vajdasági magyar irodalomban a parabolisztikus87
