Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 4. szám - Nagy Miklós: Bánk bán - osztrák tükörben

udvartól, mint Katonáé, annál rendkívülibb tehát törhetetlen dinasztiahűsége. A kérdés már most az, mit hirdetett, mit akart kifejezni a valószínűtlen, példázatszerű sorssal a szerző? Az eddig elhangzott válaszok egyik típusára jó példa Babitsnak Az európai irodalom történetében megfogalmazott lakonikus ítélete: „A magyar dráma a függetlenségi szellem tüzelője lett. Az osztrák szinte a szolgaiság apoteózisa”. Ha Babits megállapítása mégsem teljesen elfogadható, az onnét ered, hogy az apoteózis általában nem tűri meg a komikumba hajló, visszás elemeket. Am Bancbanus szavai, tettei nem nélkülözik a gro- teszkséget; amint erre már Szerb Antal rámutatott: „Az Ein treuer Diener Seines Herrn groteszk túlzással fejezi ki a barokk engedelmesség szellemét.” (A világirodalom története.) És vajon mi lehetett a célja e túlfeszített lojalitás megjelenítésének? A költő kételye tört fel, avagy éppen gúnnyal, profanizáló szándékkal van dolgunk? (Ez utóbbit állítja egy emigráns magyar, Vázsonyi Gábor. A fribourgi egyetemen benyújtott doktori értekezésében föltételezi: a király helyettese torzképnek készült, „az elvakult hűség karikatúrájának.”)

Nem nagy fáradságba kerül a nádor furcsaságait tükröző mozzanatok összegyűjtése az első két felvonásból. Gertrúd a táncteremben egyik alkalmat a másik után teremti meg öccsének Erny körüludvarlására, míg pár ajtóval odébb a már hasztalan figyelmeztetett Bancbanus jelentéktelen kérvényekbe merül bele referensi buzgalommal. Moliére tollára méltó jelenet, csakhogy nem felszarvazás, hanem halálba kergetés áll a küszöbön, így az epizódra egyszerre vetül tragikomikus és baljós fény. A király helyettese nem pusztán elgyengült öregember, egyenest ósdi. Ellensége az újításoknak még családi körben is, kivénhedt bútorok veszik körül, csip-csup dolgokért — „Jawohl” a felelet az elvárt „ja” helyett — zsörtölődik cselédeivel. Később eltökélten tiltakozik Simon meg Péter előtt a lázadás megindítása ellen, majd kudarcot vallva tehetetlenül összerogy. Ilyenkor már-már úgy véljük, pusztán erőtlenségből lett az engedelmesség és béke szószólója, nem elvei miatt.

Mindez azonban kevés ahhoz, hogy Vázsonyi már említett véleményéhez csatlakozzunk. Hiszen a roskatag testben végül is erős lélek lakik, Bancbanus fiatal hőshöz illő tetteket visz végre a közjóért, a királyfi megmentéséért a 4. meg 5. felvonásban. Gúnyrajzról, vagyis tudatosan lefokozó írói szándékról nem beszélhetünk; de arról igen, hogy a költő nem érte el az Önéletrajzban megfogalmazott célját. A nádor alakjában nem sikerült meggyőzően ábrázolnia a „kötelességtudat hősiességét” („Heroismus der Pflichttreue”.) Nem az a legfőbb oka a művészi kudarcnak, hogy Bancbanus kezdetben annyira hivatalnok szabású és öreges. Az a fő baj, hogy hosszú ideig érzéketlen az Emyt környékező veszély iránt, csak az ügyintézés foglalkoztatja, s megfeledkezik férji kötelességéről. Ha legalább a felesége pusztulása után felnyílna a szeme! Ám erről sincs szó. Egyfelől félig- meddig hitelt ad Gertrud hazug és ügyetlen vádaskodásának Erny bűnét illetően, másrészt többször elnézően viselkedik Ottó iránt, a végén egy kézfogással csaknem bocsánatáról biztosítja. Mennyire másként cselekszik Simon, aki kezdettől fogva ártatlan áldozatnak tartja sógornőjét, utoljára Erny bűntelenségének elismerését is kikényszeríti a hercegből! (Holott ez főként a férj kötelessége lett volna!)

Ott is hibázott az osztrák klasszikus, hogy a „treuer Diener” lojalitását alig okolta meg magasabbrendű és modernebb eszmeiséggel. Katona címszereplője a 2. felvonásban azért is ellenzi Peturék zendülését, mivel a jobbágyok sokat szenvednének a harcok alatt. E népbarát felfogás teljesen hiányzik a merőben középkorias engedelmességű Bancbanus- ból. Nem jussolt ő egyebet a felvilágosodás utáni idők vívmányaiból, mint a kisgyermekek bensőséges szeretetét; e szentimentális családiasság szintén ösztönzi Béla királyfi makacs védelmére.

2.

Nem egyedül Szerb Antal találta a „túlzás” miatt elhibázottnak a nádor jellemét. Lényegében így ítélt már Keresztury Dezső is az 1941-i hazai ősbemutató bírálatában; Halász Előd irodalomtörténeti szintézisében is effélét olvashatunk (A német irodalom története. 1—2.

61