Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 6. szám - Beke György: Sz. D.-epizódok
Веке György Sz. D.-epizódok í. M А. T Moldva dombjai közt, az aszú télben robog a kocsi. így kezdődik a Térkép az értelemről. A hatrészes versciklust ihlető téli utazáson Szilágyi Domokos útitársa voltam, Bukaresttől fel Iasi-ig, majd a Keleti Kárpátok egyik hágóján át, Szatmár érintésével Nagyváradig. Utazásunk eredetileg tovább is tartott volna, Kolozsváron, Brassón át vissza Bukarestbe. Mind a kettőnknek ott volt akkor a lakása és a munkahelye. Csakhogy a szikkadt tél Váradon zimakóssá vált, az országút egyszerre jéggé fagyott, az autó táncot járt velünk, Füget bácsi, a szerkesztőség öregedő sofőrje — noha a neve bükkfa szilárdságot sugallt — Fugyivásárhelyen feladta a küzdelmet, miután minden vezetői tapasztalata ellenére, a kocsi durcásan megfordult, és indult vissza Váradnak. Meg kell várnunk vagy az enyhülést vagy a havazást, mondta ki a szentenciát, s vitt a szállodába, ahol ki sem hűlt még egészen az ágyunk. Szilágyi Domokos fellázadt az időjárás szeszélye ellen. Mindvégig hideg nyugalmát csodálhattam, amint szótlanul viselte az út fáradságát, a kunyeráló szálláskeresést, egy zokszót nem ejtett tábori kosztozásunk miatt, mintha nem is lett volna fontos számára alvás, evés, pihenés, de most megmakacsolta magát. — Na, én megyek. Táj! — mondta határozottan. — Hová? — néztem felöltőnek indult télikabátját, széllelbélelt svájcisapkáját. — Kolozsvárra. Vonattal. Ti meg várjátok meg itt a nyarat. Mikor visszanézett, az volt az érzésem, hogy csúfondárosan lemosolyog: ő, aki nekivág a kíméletlen télnek, minket, akik meleg falak között maradunk. Istenemre, vele tartottam volna, ha nem köt a gazdai felelősség: én feleltem a kocsiért, az expedícióért. Főszerkesztőnk, Szilágyi Dezső találta ki ezt az expedíciót, pontosabban az én riporteri utamat. Járjam be az országot, a szerkesztőség autóján — akkoriban még kocsi is volt, benzin is jutott efféle kirándulásokra — keressek ki emberek életéből jeles napokat a letelőben lévő esztendőből, s állítsak össze mindebből egy oldalt a szilveszteri számba. Egy nappal indulás előtt tudtam meg, hogy Szilágyi Domokos is az útitársam lesz. Régi ismerősök voltunk, mindketten az Előre kenyerét ettük, a lap meg az idegeinket és az álmainkat; nem mondhattam a barátomnak, de — Panek Zoltán szavait idézve — barátságosak voltunk egymáshoz. Nem nagyon értettem, hogy miért vállalkozott önként a téli utazásra, régebbi moldvai tapasztalataim alapján meg is jegyeztem neki, hogy a Szeret partjára az ukrán pusztákról bejárnak a szelek, de csak legyintett erre, mint akinek egy kis hóvihar meg se kottyan. Majd csak Bákó táján tudtam meg tőle, hogy ő kérte ezt az úti lehetőséget, hallván a készülő autózásról, főszerkesztőnk pedig azonnal ráállt, de mindjárt ki is alkudta az útidíjat: egy Szilágyi Domokos-verset abba az általam összeállítandó szilveszteri oldalba. Nem könnyelmű alku volt, amit egyik fél sem vesz komolyan. A fő- szerkesztő Szilágyi eddig még mindenkin bevasalta az ígéretét, lett légyen az illető akár ritka, alkalmi munkatársa; a költő Szilágyi pedig soha nem maradt adósa senkinek. Különösen nem a főszerkesztőjének, tudván, hogy akkor kamatot is kell fizetnie. Penzumát Sz.D határidőre megírta, meg is jelent a vers az Előre 1963. december 31-ei számában, a harmadik oldalon, Egy nap az esztendőből rovatcím alatt. Köteteiben hiába 4
