Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 10. szám - Pécsi GyörgyI. „minden más táj csak óceán” (Jegyzetek Kányádi Sándor költészetéről)
Rekviem a közösségért A Halottak napja Becsben (1978) című vers minden szempontból szintézist jelent: az egyes, a szűkebb nemzeti közösség, az emberiség sorsának, múltjának és esélyeinek, a hagyománymegtartó erejének és a létezés egzisztenciális lehetőségének, a lokalitásnak és az európaiságnak olyan összegzése, mely a hagyományos (klasszikus) és a modern versbeszéd egymásba szervesülésében jelenik meg. Kányádi Sándorra általában is jellemző az összegzés igénye (Poéma három hangra, El-elcsukló ének, Fától fáig, Fekete-piros), a Halottak napja Bécsben azonban minden korábbi összegzésnél teljesebb: időben, térben, tartamban és formában a lehetőség szerinti teljesség jegyében született. A hetvenes évek nagy, összegző látomás-verse végső soron a szerves önépítkezés olyan eredménye, mely saját költészetének korábbi törekvéseit is magában foglalja (népdal, szaggatott drámaiság, epikus leírás, látomás, tárgyi pontosság), a vers megoldása nem részeiben lesz új, más, hanem egészében. A verset indukáló helyzet: a költő Bécsben, az Ágoston-rendiek templomában hallgatja Mozart Rekviemjét. A mozarti Rekviem azonban nemcsak indukálja a verset, de mindvégig jelen lesz, erre ’hangszereltetik’ a vers. A mozarti zene példa a költő számára: egyrészt úgy fogalmazni, hogy a csillagokig jusson föl, másrészt, a „legistenhátamögöttibb les plus lointaines / civilizációk bennszülöttei” is hegyezzék hallatán fülüket. A közösségével organikus kapcsolatban élő költő csak úgy vállalhatja az egyetemességet, ha eközben nem távolodik el közösségétől —, a gondolatilag kontrapunktos szerkesztés révén az ironikus francia szövegbetét a gyökerüket megtagadók, vésztők kozmopolita szemléletének kemény kritikája lesz —, s az asszociatív montázstechnika szabadságával a maga „legistenhátamögöttibb bennszülötteihez” fordul — a regölővei. Ugyanakkor nemcsak eszmeileg fogalmazza meg hovatartozását, de ’fizikailag’ is megjelöli helyét —, s itt is Mozart az analógia. Az erdélyi magyar költő Bécsben csak idegen, árva lehet — „kit érdekel, hogy erre jártál” — ennek ellentéte csak később mondatik ki, hogy van hely, ahol érdekelhet valakiket. A vágástechnika fogalmazza meg azonban azt is, hogy a szülőföldhöz való ragaszkodás nem önföladó kötés —, Mozart hazai, életében való megaláztatását holtában bosszulta meg, koporsója „elúszott” az óceánba, mert méltatlan földben nem nyugodhatott. A vers első olvasatra szabad asszociációsnak tűnik, s az egyes asszociációkat, szegmentumokat az érzelmi-indulati állapot montírozza egymás mellé, szervezi egésszé. Valójában a vers szigorúan kötött forma szerint épül, s csak a kötöttség megtartásával, annak keretében jelenhet meg a csapongónak tűnő asszociációs rend. A vers egyes szegmentumait ugyanis a Rekviem egyes tételei hívják, s nemcsak hívják, de (elmélyültebb vizsgálat igazolhatná részleteiben) polifon párbeszédet, vitát is folytat a vers a zenével. Adva van tehát egyfelől egy huszadik századi, avantgárdra jellemző montázstechnika, egy teljes szabadságot adó asszociációs lehetőség —, s mindez egy tizenkilencedik századi, zenei műforma kereteiben realizálódik. Vázlatosan tekintsük át a korrelációkat. Rekviem 1. rekviem — nyugalmat kér a holtaknak 2. dies irae — a végítélet napján tüzes hamuvá válik a lét, s a bíró ítélni fog 3. tuba mirum — a Jelenések Könyvének megidézése — minden nyilvánosságra kerül 4. rex tremendae — a félelmes hatalom királyát kéri közbenjárónak az ítélethez 5. recordare — a kereszt elhárítását, és a büntetés méltányosságát kéri ■ i Halottak napja Bécsben árvaság, a holtaknak nincs nyugalmuk, isten dicsőségét heréitek zengik, az élőkre emlékezik a földi lét pokollá változott, de az ítélet, a bíró késik háborús emlékek — fizikai és lelki megsemmisítés, a félelem, a bizalmatlanság az emberbe épült Mátyást kéri szószólóul nemzeti közösség anyanyelvi megmaradásáért a közösség szétszóródását, keresztjét idézi meg, s kéri az Urat, „magunkra azért mégse hagyj” 52
