Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 10. szám - Lipcsey Ildikó: Kolozsvár évszázadai

került elő, ami a romanizált őslakosság helybenmaradására, kontinuitására utalt volna.” (12. p.)

A város alapítói nemzeti hovatartozásáról eltérnek a 20-as évek elején megjelent román népszerű kiadványok, a 30-as évek szakirodalma, de az 50-es és a 70-es években megjelent művek is. Petru Bortes 1923-ban kiadott városkalauzában — igaz, nem történeti műről van szó, hanem a hatalomváltozásból következő hasznos tudnivalókról: utcanevek, cégek nevének változásairól — a következőket írta: „A barbárok betörése után, kivéve néhány romot, kevés nyom maradt fenn, ami Napoca város sorsára utalt volna. Kolozsvár alapítása, vagy úgy is mondhatnánk, újraalapítása, minden kétséget kizáróan a német népességnek köszönhető, akiket II. Géza, mint vendégeket hívott be az országba. Ezt az is bizonyítja, hogy Kolozsvár századokon keresztül az erdélyi szász városok egyeteméhez tartozott ... Az egykori német városba az idők folyamán magyarok is telepedtek.” (L. Calauza Clujului. 1923. 12-14.)

Ugorjunk előre három évtizedet s nézzük, mit írtak 1957-ben? „А X. században az Erdélybe benyomuló magyar törzseket is vonzották Kolozsvár kedvező viszonyai, s ezért itt telepedtek le.” A kedvező gazdasági, harcászati körülmények miatt a város és környéke „a legelsők között volt, amelyet a magyar királyság gazdaságilag és közigazgatásilag megszervezett.” (16. p.) Maga a vár — írja a monográfia 1957-ben — a Kisszamos jobb partján, a mai Dimitrov téren feküdt.

Végül vegyük számba a mai hivatalos álláspontot képviselő 1974-es kiadvány állításait. 1. A rómaiak Dáciából való kivonulása után a romanizált őslakosság helybenmaradt. 2. Túlélték a népvándorlás viharos századait, és ők temetkeztek a IV. századi sírokba. 3. Ők használták az V-VI. században a római pénzeket. 4. A feudális állam Erdélyben a román faluközösségek keretei között alakult ki a IV—IX. században, és „a társadalom a civilizációs fejlettség elég magas fokát érte el.” (63. p.) 5. 1972-ig azt hitték, hogy a vár, a város magja az Óvár helyén állt — írják —, de „a városrendezés folyamán felszínre került kisebb és jelentéktelenebb „leletek” nem szolgáltatták a várt bizonyítékokat.” (508. p.) Fölösleges hozzátennünk, hogy „a kisebb és jelentéktelenebb leletek” a honfoglalás kori magyar régészeti feltárásokra vonatkoznak. Ezen koncepció szerint tehát nem az Óvár volt a középkori város magja, hanem a kolozsmonostori Kálvária dombon lévő vár, ahol „a IX-X. században a román őslakosság gazdasági-társadalmi élete” folyt. (Kelemen Lajos annyit ír erről, hogy a kolozsmonostori apátsági templomot és várat — helyreállítását Kós Károly végezte el — ugyanaz a várispán építette, mint a kolozsvári várat.) 6. „Ezt a patriarhális állapotot zavarta meg a X-XI. században a román országrészek felett a magyarok új inváziója — olvashatjuk a 63. oldalon —, akik kalandozása előtt Nyugat lezárult és a Nagy Morva Birodalom jelentős részének elfoglalása után Erdélyre vetették pillantásukat.” Itt rövid magyarázat szükségeltetik. „A magyarok új inváziója” alatt azt érti a román történetírás, hogy amikor a honfoglaló magyarság megjelent a Kárpát-medencében, nem érintették Erdélyt, még csak át sem vonultak rajta, csak utána, már Magyarországról fordultak vissza kelet felé „hódító szándékkal” az állítólagos román államocskák, vajdaságok és kenézségek politikai-közigazgatási egysége, azaz Erdély felé.

Mit lehet ehhez hozzáfűzni? Érvelhetnénk azzal, hogy a népvándorlás kori román leleteknek tulajdonított régészeti emlékek gót, gepida, avar és szláv népességre utalnak, mint bárhol máshol a Kárpát-medencében; hogy az első Írásos emlék a románság erdélyi létéről a 13. századból való, s nem korábbról; hogy a helységnevek zöme szláv eredetű; hogy nem a cráciunból származik a karácsony, crestinből a keresztény, sfintböl a szent, Ardealból az Erdély, hanem fordítva — de nem folytatjuk a sort. Addig ugyanis, amíg nem alakul pártatlan, nemzetközi — angol, francia, cseh, olasz, német, szovjet, román, magyar stb. — történész és régész szakemberekből álló munkacsoport, az ásatások, a régészeti és írásos emlékek vizsgálatára, értékelésére, ezek a viták, az ellenőrizhetetlen érvek és ellenérvek továbbélnek, és tovább mérgezik nemcsak a tudományos életet, de a két nép kapcsolatát is.

24