Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 10. szám - Páskándi Géza: Önkéntes harangozók (regényrészlet)
Mondtam is öreg Mihucznak, majd csúfolkodni fognak vélem, mer csusságoltak vélem eleget ebbe az új világba, azelőtt meg kicsinyke gyermek vótam, amire nem emlékszem. Még kérdeztem tüle azt is, micsoda foganattya lesz az egésznek. „Te csak neféjj, Béres fiam, ha csúfolkodnak.” „Hogy ez az analfabéta is jól felkapaszkodott a toronyba.”' „Ne töröggy véle, a Teremtőnek mindenki kedves, ha tud írni, ha nem.” „Hát mi foganattya lesz?” „Mondtam, ne félj. Még a román ortodox pópa, meg a szerb is vélünk tart, hiába inté nyugalomra püspöke, pláne mellettünk van a lutheri szász pap, a réformátusokról nem is beszélve, de még a városi zsidó rabbi is szövetkezik vélünk, mer az ő temetöjit a hegyekben, azt is töviske dróttal keríték környül, mint egy munkatábort vagy fegyenctelepet. Na ha már mindenki így a magyar mellé állt, mink se féjjünk.” Elvitt hát a haranglábhoz, s fel a toronyba, köszvényes lábával. Ő csak mutatá, hogyan kell, és én megpróbáltam. A harang egyik ódalához vertem nyelvét, oszt majdnem fejembe ömlött a vér, mer eszembe jutott, mikor tűz vót a faluba, és akkor se úgy szólt, mint máskor. Nem volt olyan magasságos hangja, mint mikor a galamb nyugodtan, kitárt szárnnyal repül, hanem, mintha ütötte vóna a szívemet. Nem sokat kondítottam, hanem egy tehénke mégis megriadt a templomkertbe, épp a plébánosé. Alig tudtuk visszahajkurászni. „Menni fog ez Béres fiam” — mondta öreg papunk, s igy megbeszéltük a dolgot. Hát ő vett rá, hogy önkéntes harangozó legyek, én meg ráálltam, mer szeresse az ember az ű templomát. Akkor én még nem tudhattam, miféle baj lehet belőle. Elmondtam egy cimborámnak is a korcsmába, na az csak kacagott. „Hadarsz is, meg dadogsz is, még írni se tucc oszt harangozó leszel.” „Mintha a harangszóhoz könyv kéne énnekem.” Otthagyám s menék haza, s már várt rám a kapu előtt Gogu, a milicista őrmester. Asszonyom szerencsére megint valamék szomszédba vót legeltetni a lepcsest. Mondtam néki, üjjön le a ládára, előbb még tréfálkozott is. „Hát mi van a fiúi ladálui-ba?1” „Mi a fenébe?” „Nem ösmered az állam nyelvét? Ti úgy mongyátok, hogy ládafia, nem? Hogy jön ez akkor az állam nyelvén, he? Nem fiúi ladálui?” így elkeresztelt egy-két dógot abba a szent minutába. Félig magyarul, félig rományul szólott. Mondtam, ezt nem igy mongyák. „Ne taniccs te éngem, te aaalfabetul1 2 vagy.” „Az anyai nyelvemet azér tudhatom, vagy nem.” „Egy analfabetulnak nincsen limba maternája3. Tán egy süketnéma vaknak van? Te meg afféle vagy.” „Még annak is van” — mondtam, mert pont ösmertem egy ilyent, néma ember vót, s kezével mutogatta, hogy ő magyar ember. A bajszát mutatta, meg a szeme vágását, ilyesmiket. „Én meg a tetejébe még beszélek is” — mondtam. „Haggyuk ezeket, Biris!” „Béres” mondtam én, merhogy a nevemet es kikeresztelte. 1 A ládafia szó szerinti román fordítása. 2 Analfabéta — románul 3 Anyanyelv — románul 13
