Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 9. szám - Czine Mihály: Olvasónapló (Vállalások és kételyek - Bíró Zoltán könyve; A költő életei - Szilágyi Domokos-emlékkönyv; Élmények és emlékezések - Jánosy István könyve; Engedelmével - Dobos László könyve)
Szilágyi Domokos szigorú etikával és bátorsággal nézett szembe a sorssal, akár csak választott példái, Bartók és Nagy László. Úgy tudta: „betelt a mérték”, nem szabad tovább cicomázni a délibábot. A teljes igazságot kell mondani, meztelenre vetkőztetett szavakkal. S küzdeni kell, még kérges reménnyel is, a szívben álmodott jóért. Mindent tudott, amit költő tudhatott: a népköltészetet, a magyar líra hagyományait az avantgárd modernséggel ötvözte; véges sorsában a végtelenséggel birkózott. Költészetében csakugyan egy nagy zenekar játszik: vijjogó vonósokkal, vastorkú fúvósokkal, s hóharmat verte dallamokkal. Költői világképe talán a Nagy Lászlóéval mutatja a legmélyebb rokonságot. A rettenetek közt is biztatóan mondja: Ember, őrizd a neved. Talán azért is él olyan elevenen emléke mindazokban, akikkel együtt indult, az élet és a szülőföld szolgálatára. Költők, Írók, barátok idézik emlékét; versek sora született róla és számos képzőművészeti alkotás. S halála tizedik évfordulóján emlékkönyv jelent meg róla a Kriterion Könyvkiadónál, a szerkesztő és irodalomtörténész kortárs, Kántor Lajos szerkesztésében és gyűjtésében. Kántor Lajos a barát szeretetével és a filológus lelkiismeretével végezte munkáját; átnézte a költő kéziratos hagyatékát, fellapozta a feledésbe merült kiadványokat, szóra bírta a barátokat, a pályatársakat, a fiókok mélyéről előhívta a leveleket, s gondosan kötetté rendezte gyűjtését; mintegy alapozva a Szilágyi Domokos- filológiát. A költő életei — mondja a Szilágyi Domokos-emlékkönyv címe. Találóan, hiszen a költőnek csak egyik élete az, bár a legteljesebb, a legfontosabb, amelyet a verseiből ismerhetünk, de a műforditásai, prózái, levelei, arcának, egyéniségének más-más vonásait mutathatják meg erősebb világításban. Szilágyi Domokos költőarcát verseiből hibátlanul ismerjük; magánemberi vonásairól az emlékezések a beszédesebbek. „Olykor pontosan (kíméletlenül) metsző hideg tű, máskor bársonyos viola-szelídségű volt a tekintete” — olvassuk róla az egyik emlékezésben. Akik csak távolról ismerték, inkább keserűnek láthatták, inkább ellenszegülésre, mint egyetértésre hajlamosnak. Majtényi Erik adja a magyarázatot: „Szilágyi Domokos semmit sem titkolt olyan ádázul, mint a benne lakozó nagy-nagy melegséget.” Az élőszóban, a beszélgetésben elkendőzött kedvességről, melegségről a levelei beszélnek. Leveleiből megtudjuk, milyen hálás gyermek volt még egyetemista költőként is: pénzt gyűjtött apja operációjára. „Játékosan csapongó, szertelenül túláradó humorát” is a levelekben engedte szabadjára a verseiben gyakran oly keserű költő. Az emlékkönyv gazdag anyagát nagyjából időrendben szerkesztette Kántor Lajos; a költő életútjának a fonalán haladva. Bár Szilágyi Domokos lírája szempotjából a belső történések voltak a legfontosabbak, élete, sorsa alakulásáról, a korról, amelyet megélt, a tájakról, ahol életében hosszasabban tartózkodott, az emlékezések, az előkerült dokumentumok is érdemesen beszélnek. Közli a kötet Szilágyi Domokos első kéziratát, a tízéves kisfiú első versét; édesanyja születésnapjára írta. Hasonmását láthatjuk a kisdiák leveleinek is; bepillanthatunk egy kicsiny résen, miként folyhatott egy nyolcgyermekes református papcsalád élete. A szülők Batizon laktak, a diák Szilágyi Domokos a szatmári iskolába járt. Igazán jeles gimnáziumba; akkoriban volt 400 éves a szatmári iskola. írók nevelője a XX. században: ide járt Gellért Sándor, Bretter György, Banner Zoltán, Láng Gusztáv, Kocsis István, Panek Zoltán, Páskándi Géza, s itt láthatta először Szilágyi Domokos — iró-olvasó találkozón — a három Istvánt: Nagy Istvánt, Asztalos Istvánt és Horváth Istvánt, Kányádi Sándort és Szabó Gyulát, s a mindig tüzekben lobogó Balogh Edgárt. Maga még csak törékeny diák, az egyik emlékező szerint „mindig csak annyit eszik, mint a madár, mégis ő az egész internátus él tanulója.” Érdekes, találó színek villannak Szilágyi Domokos kolozsvári életéről is: magyar szakos bölcsész, a Bolyai Egyetem hallgatója. Egy újra készülődő nemzedék kezd feltünedezni a folyosókon, Erdély legkülönbözőbb tájairól érkezve: Páll Lajos, Hervay Gizella, Tamás Mária, Ritoók János, Jancsik Pál, Bölöni Sándor, Lászlóffy Csaba, az első Forrás-nemzedék emberei. Lászlóffy Aladár, a kedves jóbarát közöttük a legmerészebben fogalmazó, „az ő hátán suhogott a legtöbbet a bot.” 80
