Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 9. szám - Szenci Szabó János: Ki volt Anonymus?
jóval meghaladó felkészültséggel bírt, s ezért a geszta korai keletkezését nem kell feltétlenül elképzelhetetlennek tartani. Úgy gondolom, nemcsak testi, hanem szellemi táplálkozás esetében is olykor megállja a helyét az a mondás, hogy evés közben jön meg az étvágy. Amikor ugyanis felfedeztem, hogy a jó egy oldalnyi előszónak, bevezetőnek milyen értékes adatot tartalmaz a címe, ezt követően abba az irányba is terjeszkedni kezdtem az érdeklődésemmel, hogy vajon az ötszavas mondatban nem rejtőzködik-e még valami olyasmi is, amelyből további információkat lehetne napvilágra hozni. Különösen egy jó ideje húzódó, problematikus részkérdésben szerettem volna eligazításhoz jutni. Nevezetesen abban, hogy a kézirat elején álló P-iniciálét a szerző P betűvel kezdődő lehetséges személyneve (például Petrus-Péter, Paulus-Pál, Pousa-Pósa) első betűjének kell-e tekinteni, avagy a „prae” latin szócska rövidítésének, amit a középkori történeti munkákban, okiratokban szokás volt alkalmazni. Az ezzel összeffüggő kutatásom során arra jöttem rá, hogy az írásműnek ez a mondata nemcsak a felvetett kérdésre ad választ, hanem más, érdeklődésre számot tartó közlendőt is tartalmaz. Ha ugyanis az öt szó betűit sorrendiségükben egymás között felcseréljük, másképp rakjuk össze (anagramma), akkor azokból a „Gregorius in Sancto Mauritio hung, p. pl.” latin nyelvű mondatot kapjuk eredményül, amelyből már első látásra is egy személynév, valamiféle foglalkozásra, rangra utaló jelzés és egy helységnévszerűség kezd kibontakozni. Közelebbről megnézve ezeket a kissé rejtélyes szavakat, a következőket állapítottam meg. A Gregorius szó görög—latin eredetű tulajdonnév, s magyarul Gergelyt jelent. A krónika megírásának idejében ez a név már régóta használatos volt, sok ismert egyházi személyiség viselte azt, így többek között a VI. századi kiváló történész Tours-i püspök, a 604-ben meghalt Gergely pápa, és az ugyancsak ezen tisztet betöltő VII. Gergely, IV. Henrik német császár nagy ellenfele. A név ennélfogva, különösképpen egyházi vonalon, hazánkban is elég korán előfordulhatott. Bizonyságot ad erre egy 1171. évi latin nyelvű okiratunk, amelyben egy személynek Gregorius a neve, és Makkai László—Mezey László „Árpád- kori és Anjou-kori levelezés” című könyve, amelyben a XII. századbeli Becse-Gregorok nemzetségéről olvashatunk. Ami az „in Sancto Mauritio” (magyarul: Szent Móricban) kifejezést illeti, az a bakony- béli kolostorra, illetve magára Bakonybél településre való utalásnak tekintendő. A kolostori vonatkozás azért áll fenn, mert a kis bakonyi községben a XI. század első felében épült egyházi létesítményt egy 1168-as és a már hivatkozott 1171-es oklevél Boldog Móric kolostorának nevezi. Megjegyzendő, hogy a jelzőkben mutatkozó eltérés (szent helyett boldog) nem változtat a fentebb mondottak helytállóságán, mivel az utóbbi irat más helyén a Mauritius szó előtt már a „szent” melléknév tűnik fel. A kolostor nevét adó személy egyébként Diocletianus római császár idejében mint az úgynevezett thébai légió parancsnoka szenvedett mártírhalált, s később szentté avatták. Őt a bakonybéli kolostor első apátja, a Szent István királyunkkal állítólag rokoni kapcsolatban álló thüringiai Günther 1020 körül választotta a kolostor védnökévé, amint ez Sörös Pongrácznak „A bakonybéli apátság története” című munkájából kitűnik. Megjegyzendő még, hogy a község és a mártir közötti „kapcsolat” lényegileg abban nyilvánult meg, hogy középkori okiratokban Bakonybélt gyakran tüntetik fel Szentmóric néven. (Vö. ezt a háború előtti [Pestjszentlő- rinc, szenterzsébet községnevekkel.) A mondatban még szereplő „p. pl. hung.” jelöléseket a magam részéről úgy értelmezem, hogy azok közül a „p” a szerzetesek esetében nemzetközileg is elterjedt pater (atya), vagy a primus (első), a „pl.” a praelatus (főpap), a „hung.” pedig a hungaricus (magyar) szavakat helyettesítő rövidítések. (Ezek terjedelmükben minden valószínűség szerint azért egyszerűsödtek így le, mert eredeti [teljes] alakjukban túl sok betűt adtak volna ki s megnehezítették volna az anagramma-módszer alkalmazását. Nem szabad elfelejtkezni arról, hogy az itt szőnyegen forgó mondatnak még így is hihetetlen, csak harminchat számjeggyel kifejezhető mennyiségű permutált változata van, s ebből az elképzelhetetlen, érthető—érthetetlen mondattömegből kellett megtalálni azt az egyet, amely az egyetlen 73
