Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 9. szám - Surányi Dezső: Az égig érő fa botanikai értelmezése
A szibériai óriás vörösfenyő évezredek folyamán mitikussá terebélyesedett, szinte transzcendentálódott. A nedves, vizes folyóparti legelők lombos fái, mint a nyárfafajok, esetleg a füzek, a tölgyek — szárazabb helyeken átvehették az életfa, a világfa funkcióját; noha értékben ezek a fák elmaradnak a finnugor őshaza Ural vidéki hatalmas fenyői mögött. Botanikailag így igen nehéz lenne nyomon követni, bizonyítani a világfa változó botanikai tartalmával a magyarság vándorlásának állomáshelyeit, valószínűsíteni azonban lehetséges. A gond forrása az, hogy a szibériai vörösfenyő „után következő” világfa objektumok áreája igen nagy, megélnek Eurázsia ezen szélességi fokain. De a kazár hatások a magyar ősi hiedelemvilágot gazdagították (akárcsak a török és alán hatások), hisz a lucfenyő, a fűz, a tölgy, a nyárfa és a nyír fajai egyaránt megtalálhatók a Kárpát-medencében és az uráli őshazában. Ez viszont nem foglalja magába a délies kazár kultúrhatást követve a gránátalmát, amelynek emléke a mai napig szintén él a népművészetben, akárcsak a szakrális tárgyak, ruhák díszítésében. A gránátalmakultusz ilyetén megjelenése a mediterrán kultúrelemek betörését is jelképezi, illetve bizonyítja. NöVényföldrajzi, történeti-növénytani szempontból tehát a szibériai vörösfenyő és a gránátalma mint világfa, illetőleg életfa egyaránt megmaradt népi kultúránkban is a mai napig. A tanulmány befejező részében már csak e fajok növénytani leírása lehet a feladatunk. A vörösfenyőnek 12 faját ismerik a botanikusok, közülük a Larix decidua a Kárpátokban, az Alpokban és a Szudétákban honos, a vörösfenyő lombhullató faj. Nem így viszont a szibériai rokona, a Larix sibirica. Tobozai nagyok, a rövidhajtásokon kb. 35—40 cm hosszú tűlevelek fejlődnek. A szibériai tajga becses, nagy kort megélő faja, mivel több évszázadig is elél. Az erdészeti gyakorlatban szívesen választják hagyásfának eredeti termőhelyén. Botanikuskertekbe, sőt városi parkokba ültetik újabban; évszázados példányai 60—80 méter magasra nőnek, s talán már ennél is nagyobb példányai vannak a nyugati vörösfenyőnek Amerikában. A szibériai világfánk távoli rokonai a cédrusok, funkciójukban viszont egész közeliek: az egyik faj az Ural vidékén, a cédrusok az Atlaszban, az Antilibanonban, Cipruson és a Himalája hegyeiben töltik be a világfa eszményét. A gránátalma, Punica granatum viszont a Földközi-tenger mellékén, a mai Libanon és Palesztina területén honos, de mint termesztett gyümölcsfaj ismert évezredek óta. Bokor vagy fácska termete van, a levelei fényesek, és a virágai skarlátpirosak, igen tetszetősek. A termése bíborvörös, keményhéjú, sokrekeszes, sokmagvú. íze kellemesen savanykás, számos gyógyhatású vegyületet tartalmaz, belőle serbetet készítenek, a kérgét a vargák régen cserzésre használták. Rendkívül gazdag a mitográfiai irodalma, és kedvelt díszítő motívum. S bizonyosan a kazár kapcsolat időszakának emlékét őrzi a gránátalma a magyar népéletben, népművészetben, annak ellenére, hogy a világfa, az égbe nyúló fa és az életfa természetrajzi jelentése már elveszett a magyar nép emlékezetében, viszont szellemi néprajzunkban — szerencsére — makacsul megmaradt; homályosan emlékeztetve a világfa alapvető funkciójára: az időleges és örök, a szent és profán kapcsolatának biztosításában. Irodalom Bartha A. (1987): A magyar honalapítás. Tankönyvkiadó, Bp. Berze Nagy J. (1984): Égig érő fa. Baranya Megyei Tanács, Pécs. Dégh L. (1978): The tree that reached up to the sky (type 468). in Studies in East European Folk Narrative. Bloomington. Dienes I. (1975): A honfoglaló magyarok és ősi hiedelmeik. Uráli népek. Corvina, Bp. 77—108. p. Diószegi V. (1969): A honfoglaló magyarság hitvilágának történeti rétegei. A világfa. Népi kultúra — népi társadalom 2—3: 295—326. Diószegi V. (1978): A pogány magyarok hitvilága. Akadémiai, Bp. Eliade, M. (1987): A szent és a profán. Európa, Bp. Erdélyiné Fehér J. (1958): A „tebe” a Nógrád megyei Perőcsényben. Adatok az „életfa” elterjedéséhez. Népr. Közi. 3: 269—273. Fodor I. (1975): Verecke híres útján . . . Gondolat, Bp. 66
