Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 9. szám - Csorba Piroska: Rafinált mozgások (novella)

szendvics, mint én. Impotens lenne? Ösztönösen éreztem, hogy nem, sőt ferde hajlamú sem lehet. Férfi volt minden kétséget kizáróan, mert mellette egyre inkább átéreztem női mivoltomat. A reggelizőasztalunkkal szemben nagy velencei tükör függött. Belenéztem, s nagyon bántam, hogy mégsem amellett a szuperkoktél mellett döntöttem, amely Anita Ekberg kebleiből, Ingrid Bergman arcából, Bardot szájából stb., stb. készült volna . .. Akkor bezzeg kigyúlna a jelenlétemben, míg így ... én vagyok az, aki égek. Közben teliszedtem a hidegtálról válogatott ínyencségekkel F. tányérját, figyelmeztettem, hogy maszatos a pohara, ne igyék belőle... egyszóval úgy viselkedtem, mint egy tökéletes (pontosabban fogalmazva: tökéletlen) nő. De hiába volt minden sürgölődésem, hiába kávéztam a közvetlen közelében az előadások szünetében, hiába léptem be úgy a napsütötte terembe, hogy vékony ruhám anyagán át láthatóvá váljanak hosszú combjaim, F. érdektelen és megközelíthetetlen maradt.

Kísérleti hímjeimre rá se hederítve zártam magamra a kilencedik estén az ajtót. Reggelig álmatlanul forogtam a párnámon. Ha behunytam a szememet, megjelent mögötte Ő, nézett rám, és a szám felé közelített a szája. A párnát dühösen a sarokba vágtam, egyik cigarettáról a másikra gyújtottam. Végül lehúztam az ablakot, arcomat a hűvös éjszakai szélbe tartottam. De még ekkor sem szabadulhattam, F. hangját idézte vissza a fülem, tárgyilagos, egzakt mondatokat a felszólalásából. De a hangszíne, a hanglejtése! Pontosan az volt, amely engem arra késztetett, hogy akár azonnal vetkőzni kezdjek. Elképzeltem, mi lett volna, ha ott, a terem közepén ... végül is emberhez méltatlan, hogy kerülő utakon, ravaszdi módon közeledjen áhított céljához . . . nem lenne nemesebb egyszerűen megtenni azt, amire vágyakozunk? Ő a sót kérte a reggelinél tőlem, nekem, miközben a keze ügyébe teszem, azt kellett volna indítványoznom „Gyere, szeretkezzünk, nekem nagyon sürgős!” A, hagyjuk, végül is csupán mint kísérlet érdekes számomra az egész. F.-nek is egy darab van abból a bizonyos valamiből, a többi csupán ízletes variáció és körítés. Egyébként is, csupán a párviadal izgat és az, hogy ő — látszólag legalábbis — nem óhajt részt venni benne.

Eljött az utolsó nap, a program egyhangú és unalmas. Reggel nyolctól délután ötig zárás, közben ebéd, este búcsúvacsora egy csárdában.

Ebédnél hiába fondorkodtam, F. a másik asztalhoz ült. Az öt balek ott ült köröttem, E. a lábamat nyomkodta diszkréten, B. a verseit szavalta illuminált elérzékenyültséggel, D. csípős ékeket mondott, A. ábrándosán tekingetett a szemembe, C. pedig a fülembe súgta „nincs kedved lovagolni ebéd után?” Nem, ezúttal tényleg nem volt, pedig néhány napja micsoda örömöm telt még az afféle lópótlékokban is, mint ő volt.

— Nincs bennetek érzelem — sóhajtottam hirtelen ötlettel. — Van? — kérdeztem kétkedve. — Akkor mondjatok legalább annyit érzéssel, hogy kefe.

— Tessék? — kérdezte E., akinek a számára ez a főnév egyértelműen kétértelmű volt.

— Mondjátok érzéssel, hogy kefe! — ismételtem meg nyomatékosan és F.-re néztem, aki a szomszédos asztalnál kanalazta rendíthetetlen nyugalommal a fácánlevest.

Ok öten egymás szavába vágva mondogatták ellágyulva, szentimentális suttogással „kefe, kefe”, affektáltak, hörögtek, lángoltak. E. nagyregényíró homlokán apró izzadsággyöngyök jelentek meg.

— Nem jó — ráztam a fejemet, s ők susogtak, sipogtak, csuklottak, bőgtek, vágyakoztak tovább „kefe, kefe”.

— Érzéssel! Érzéssel kell mondani, hogy kefe! — kacagtam, de sem szavam, sem kacagásom nem nekik szólt, csakis egyedül a fácánlevest kanalazó F.-nek.

Mélyülő torokhangok csukladozták lázasan „kefe”, néztek rám, vágytól latyakos tekintettel.

— Érzéssel kefe, egészen egyszerűen ennyi az egész: érzéssel kefe — és undorodva elfordultam tőlük. Erőltetve nevettek, hahotáztak saját magukon, E. aprókat köhentve, B. szeszpárát bocsátva ritmikus ütemben a levegőbe, C. teliszájjal, a térdét csapkodva.

F. nem reagált a színielőadásra, evett tovább, tudomást sem véve arról, hogy ezt az utolsó kétségbeesett vígjátékot az ő kedvéért rögtönöztem. Az egész ebédlő bennünket