Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 9. szám - Czére Béla: Terek és pincék (novella)
búcsúzik, és iszkol haza; a sötét tónusú tragikogroteszk szcéna színpada már nem vonzza, nem menekül előle, egyszerre élte át és figyelte meg, vállalta, hogy kihasítsa belőle a maga örömét, és azért is, hogy később leírja, prózába foglalja, részt vett benne, de nem akart e groteszk színpad rendezője lenni, nem isten ő, hogy szadomazochista bugyrokban kegyetlen igazságot osszon, a részvétel is teher, ha igazságos is, ezt a terhet most már ledobja. „Miért pusztítja el az ember magában és önmaga körül a szerelmet?” — suttogja ligeti bokrok ágainak. „Mert a szerelem elmúlik, minden szerelem elmúlik, de ha igazán szeret társas szövetségben egy férfi valakit, mint ahogy ő szereti Laurát, akkor elpusztítja magában és önmaga körül a szerelmet, mert az új szerelem máglyáján elégne a régi szerelem kihűlőben levő, ám mégis meleget adó, halk szavakkal, emberi megbízhatósággal duruzsoló kályhája, megsemmisülne a szeretet valóságává csendesülő hajdani szerelem tűzhelye, elégne egy mai szerelem lobbanásában; ezt sosem merte vállalni Bezerédi, és nem is akarta vállalni, ezért inkább menekül a szerelem elől, nőtől nőhöz bujdosik előle, új hűség elől menekül hűtlenségbe, új monogámia elől poligámiába, azért, hogy a régi monogámiát védje, egyik nő felveszi, a másik elejti, cikázik közöttük, mint a hegyi patak kavicsai között fürge hal a víz medrében; kijátssza a sorsot, amelyet isten mért ki rá, őreá és valamennyi emberre. Mert nincs megoldás. Pedig kell, hogy legyen, ki kéne kényszeríteni a sorstól, ha isten olyan kegyetlen, hogy kiveszi kezünkből a régi szerelem kenyerét, és csak morzsákat hagy a tenyerünkben, akkor miért nem engedi, hogy úgy őrizgessük féltve e morzsákat, hogy másik kezünkkel egy új szerelem kenyerét is megérinthessük közben? Tűnődik Bezerédi, hazafelé tartva a ligetben, és tudja, emberi létünk kínzó, és mégis hamis dilemmája ez, mert szerelmet és szerelmet nem lehet szembeállítani, és szeretetet és szerelmet sem, a szerelem magas hőfokú izzásából kiégetett szeretetet nem szabad új szerelemmel megsemmisíteni, de az új szerelmet sem szabadna a szeretet miatt megölni. Megy a sötét sétányon Bezerédi, most a magyar élet reménytelen képei peregnek előtte; hazára és demokráciára gondol, manipuláló kezek ezt a kettőt is szembeállítják egymással, csak játszanak velük, mint kugligolyókkal a tekepályán. Hazug ellentét pólusai között lökődik a szocializmus és a kapitalizmus fogalma is; Svédországban szocializálták a tőkét, Magyarországon kapitalizálni fogják a szocialista viszonyokat, csak annyira, amennyire szükséges, s ez „csak annyira” nem óvatosságból, hanem belső kényszerből fakad, furcsa módon a magyar alkatból is fakad. Svédország és Magyarország így közeledni fog egymáshoz, de sosem fog azonosulni egymással, mert a létező szocializmus sztálini kövületei helyén, itt, nálunk a jászolban didergő kisded csodájaként megszülethet egy igazi szocializmus is; Jézus keresztjére feszültünk érte, tatárral, törökkel, némettel szemben, és ránkcsörtető más népek légióival szemben is, bevérzett tenyerünkből kivirágozhat a csoda, amelyet nem is kell majd megnevezni, csak alázatos örömmel üdvözölni, Isten kegyelme lesz ez, népek arcát egybesimító és külön-külön arcként mégis megtartó magyar testben Bajcsy-Zsilinszky álma a közösségért áldozva is szuverén, büszke egyének ősi pogány katonai demokráciájáról, keresztény évszázadaink öröksége is ott lesz e testben, amely virágénekek szerelmes játékát, tárogatók szomorúságát és verbunkosok örömét újra meghallja majd, a múlt század háromfelé hasított testéből, a reformer Széchenyi, a centralista Eötvös és a forradalmár Kossuth alakjából egy új test hasad majd, Jászi Oszkár és Bibó István szelleme is benne lesz e testben, és Németh Lászlóé, Nagy Lászlóé is, polgári, paraszti és értelmiségi tehetség, szívósság, munkabírás is; mindez új testben, amely a kapitalizmus embertelenségét és szervilizmusát mint gyógyult seb a vart, örökre ledobta magáról; hogy mikor ölt testet a csoda, nem tudjuk, de ki kell kényszeritenünk, mert nem igaz, hogy a magyar alkattól idegen a szocialista eszme, csak a szocializmussal takarózó, az egyén jogain és az élet öröméin hernyótalpként tipró diktatúra idegen tőle. Sötét bokrok sövényei között megy Bezerédi, káprázó szeme előtt bokrok ágain gyertyák lobbannak az éjszakában, már két asszony kezét fogja magasan lobogó gyertyák sorfala között, Lauráét és egy másik asszonyét; Lauráét és egy sok ismerős lány és nő arcából 30
