Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 8. szám - Grezsa Ferenc: „A tanulmány volt az én honpolgári adóm…” (A Tanú-író Németh László magyarságképéről)
A húszas évek második felében Németh László'esszészótárában is gyakorta feltűnik a faji terminológia, azonban a Szabó Dezsőtől származó fogalmat kezdettől fogva finomítja, árnyalja, spiritualizálja. „Kettős várban vonja meg magát a népek öntudata. A külső vár neve ország, a belső vár neve: faj. Az ország hatalom... A faj a végső kétségbeesés bástyafoka, halál elleni összefogás” —fejtegeti Faj és irodalom című előadásában. A „faj” itt sorshelyzet- és identitástudat maximuma, mértékbeli, fokozati különbség a magyarságon belül. „Felekezetnek akarjuk tudni a magyarságot” — szögezi le, márpedig a felekezetet választani is lehet. Babits eszméltető hatásától se függetlenül, „szellemi hazáról” beszél, amely „bilincsek és sorompók” fölött nyílik. Kétségbevonja a biológiai (atropológiai) meghatározás érvényét: szerinte Európában a népek „Helgoland-sorsa” feloldja a „paradicsomi fajok” egyneműségét, s a keveredés okán „egyre tarkább lesz a tájak emberflórája”. A magyarság se kivétel ez alól, a „faj” a Kárpát-medencében is „szintézis” eredménye, melyben a „préserők” — nyelv, sors és kultúra. Nyomot hagyott volna Németh gondolkodásán — mint egynémely elfogult kortárs kritikus állítja — a német-olasz fajelmélet szemléletmódja? A Tanú ban élesen elhatárolja a maga álláspontját a fasiszta rasszkutatás teóriájától: „Alkat- és fajkutató közt az az ellentét, ami kritikus és irodalomszociológus közt: az egyik az egyéniséggel szemben vállal felelősséget, a másik á csoporttal... Én mint kritikus agyú ember, a természettudományban is csak az alkattant választhattam” (Európa antropológus szemmel). Vitathatónak tartja, hogy „amit a Rassenkunde fajnak nevez, valóban állattani vagy társadalmi egység-e.” „Faj”-ról csak mint az „emberi beltenyészet” termékéről lehet beszélni, a „természet és kultúra domesztikációjában”, zárt életkörében „az ember testébe írt óriási előítéletről”. Földrészünkön azonban a história elejétől fogva a „fajok nivellálódásának” a története. Németh László azonban Hitlert nemcsak a tudományos gondolkodás pozíciójából cáfolja, de — gondolati kísérletként — saját fogalomrendszerének logikájával is. „Olyan fajt védeni, amely uralkodik s mégis visszaszorul: már magában is természetellenes és reakciós dolog. A nemzeti szocializmus kísérletében a legtragikusabb, hogy azt a kultúrateremtő északiságot, amelyet meg akarnak menteni, megafonok ezreiben sem tudják önmagukban fölébreszteni. A nemzeti szocializmus önmagában is alá van aknázva azzal, ami ellen küzd. Európára hivatkozik, s nem tud nagy hagyományához visszatalálni; az északi’ (nordisch) fajról szval, de gondolkodásában már maga is ,keletbalti’” — mutatja ki benne a belső ellentmondást. Ha már antropológiáról beszélünk, a németekénél magasabbrendű kísérletnek tartja az „orosz Drang”-ot, amely mégiscsak egy friss nép mozgalma, hiányzik belőle a fajgyűlölet, s a szocializmus révén „egyetemes, emberséges és felszabadító” mozgalom. A rasszizmussal a maga közép-európai humanizmusát szegezi szembe: „Én apró népek, egymásba zilált törmelékfajok övében kerestem a megoldást... A hagyományt nem mint vért védtem, hanem mint szellemet, s a legmagasabb szellemmel faji válogatás nélkül vágytam a szocializmus új tömegeit fölemelni... a Duna-gondolat: európai gondolat is. A rücskös világrész nagy hagyománya támaszt benn igényt a szocializmusban előretörő népelemek lelkére, tekintet nélkül arra, hogy van-e fajuk vagy nincsen, türelmesek-e vele szemben, vagy türelmetlenek.” E kritikából érthető, miért cseréli föl a Tanú a „faj” fogalmát a „kultúráéval”. E szerint a nemzet olyasmi képződmény, amit nem elsősorban etnikumként, hanem inkább kultúraként lehet ábrázolni: külső körén az egynyelvű lakosság a munka hazafiságában, ideológiák helyett szokásokban él, míg a nemzettudat a belső körön készül, a hordozója az „értelmiség”, amely Németh László szóhasználatában nem foglalkozási, hanem erkölcsi kategória, hisz a társadalom valamennyi rétegéből toborzódik. E nézetével az író igencsak eltávolodik Szabó Dezső felfogásától, aki a patriotizmust a parasztságra alapozza, minthogy tapasztalnia kell: ez az osztály a felbomlás állapotában van — s mindinkább közeledik Bartók koncepciójához. Az Őstehetségek és fogalomzavar 1934-es publicisztikája a nevezetes későbbi „bartóki modell” első megfogalmazásának tekinthető: „Századunkban, mely a két kultúra elkeveredésének a kora, a nép a friss erőt és az új mohó kíváncsiságot hozza, és a műveltek művészetének, a Bartókoknak kell gondoskodniuk, hogy az új közös kultúrában, mely a keveredés után kialakul, ott legyenek majd a százados népi sors ízei” — 80
