Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 8. szám - Grezsa Ferenc: „A tanulmány volt az én honpolgári adóm…” (A Tanú-író Németh László magyarságképéről)
chia iránti nosztalgiát históriai anakronizmusnak tekinti. Szekfű „birodalmi” gondolkodásával a maga „tejtestvériség” eszméjét fordítja szembe. Magyarok, szlávok, románok: egyazon történelmi sors tején növekedtek, s ez erősebb rokonság, mint a vér szerinti. Históriájuk folytonossághiányban szenved, műveltségüket kultúrdualizmus tagolja, a folklór elevenebb, mint másutt, írónak, irodalomnak — mintha a virág táplálná a fát — a közgondolkodásban mindenes szerepet kell vállalnia. A magyarságnak nem lehet szebb feladata, mint egybekötni a népeket, akiket a politika elszakitott és szembeállított egymással. „A revízió-követelés kicsinyes, ha ,egy faj — egy állam’ nacionalizmusa áll szemben ugyanilyen nacionalizmussal: elmérgesítheti a helyzetet, anélkül hogy megoldaná” — fejtegeti. Szerinte magát a „suszter-nacionalizmust” kell megtámadni a „fajták fölött álló birodalom” (például a kossuthi konföderációs államszövetség koncepciója) nevében. A magyarságnak tulajdonított „kovász-nép” szerep a magyar felsőbbségtudat burkolt változata volna? Cél és út egyaránt ellentmond e gyanúsításnak. A küzdelem a „fajok szabadságáért” zajlik, a „nemzetek fölötti törvényért”, s a minőség se köthető joghoz, hatalomhoz, hanem az emelkedett gondolkodás méltóságával azonos. „A kevesebb joga az élethez az, hogy különb: a kisebbség jogosítványa, hogy elit tud lenni” — szögezi le. Szekfű históriai determinizmusa ellenében, mely a magyarság ideálképét történeti mintákból vonja el, Németh László nemzetfogalma teleológiai természetű képződmény: a múlt folytathatóságával és meghatározó jelentőségével szemben a felnyíló jövőlehetőségekre helyezi a hangsúlyt. A nemzetet — az egzisztencializmus eszméit továbbgondolva és a maga írói szereptudatát kollektív érvényűvé tágítva — feladatként, közös vállalkozásként szemléli, melynek szükséges konzekvenciája reform és megújulás, jobbító terv és cselekvés. „Születése pillanatában minden nemzet: egy cél... A célhiány a legnagyszerűbb nemzeteket is szétzülleszti” — fejtegeti Ortega-tanulmányában. (Párhuzama e definíciónak József Attila meghatározása, miszerint a nemzet „közös ihlet”, a közösség életét formáló alkotás.) E pozícióból utasítja el Spengler történelmi fatalizmusát, „sorsmatematikáját”: „A történelem: végzet, de az emberiség legnagyobb alakjai sosem írták alá a végzetet... Az embert hányja-veti a történelem, de csak a hullák feje van a vízben, az úszók válluk és nyakuk kétségbeesett erőfeszítésével tartják magukat, szemüket és homlokukat a víz fölött. Az utópia legmagasabb fogalmazásában azt jelenti, hogy az ember nem egészen töténelmi lény: ki van szolgáltatva a történelem rángatásának, de ki van szolgáltatva az orra fölött a levegőnek is” — olvassuk a Három kortárs portréjában. E felfogás genezisét az író — a Sorskérdések kései előszavában — a húszas évek végén, a harmincas évek legelején Európa közepén tapasztalt históriai vákuummal magyarázza, mely Anglia és Oroszország visszahúzódásával, Németország első világháborús vereségével és Francia- ország meggyöngülésével támad, s a térség kis országainak az autonómia némi esélyét kínálja. „Elősegítette az ilyenféle politizálást a határok pillanamyi merevsége... Úgy látszott, hogy a kis államoknak joguk van önálló politikai jövőt kovácsolniuk — vagy legalább álmodni felőle” — világít rá a Гаим-utópia keletkezésére. De közrejátszhatott kibontakozásában az „ellengravitáció” készsége is: a félelem a nagy gazdasági válság diktatórikus megoldásától, az ideológia teológiává merevedésétől Nyugaton és Keleten, mely erkölcsi-szellemi „ellenanyagok” termelésében ölt testet. Németh László magyarságszemléletében — a belső fejlődés nyomvonalán — voltaképp a maga szerepelmélete szélesedik ki: ha az író „vállalkozás”, mért ne lehetne a nemzet is az? Alkat és miliő (nemzetkarakter és a történelem viszonyrendszere) fontos tényező ugyan, de nem szabad lebecsülni a „vállalkozó” elszántságát, készültségét sem, a kollektív energiák erejét. Nemzetfogalmának a kreativitás a legjellemzőbb karakterjegye. Ady érdemét például abban látja, hogy „nemcsak keseregte a magyarságot, alkotta is”. Szembefordul a historizmus objektivitás-igényével: Ortegát azért bírálja, mert a jelent is múltként szemléli, jóllehet „az igazán nagyoknak a múlt is csak egy nagyobbszerű jelen”, s e praesens imperfectumban a „megtörtént” még nem szorítja ki a más jövőalternatívát. Úgy véli, a történelem (hegeli) „csele” nemcsak negatív, de pozitív előjelű is lehet: „A történelem a tragikus életérzés csodája. Maratonnál a reménytelenség győzött” — magyarázza a 78
