Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 8. szám - Kántor Lajos: A képek maradnak
világháború és a hétéves szibériai hadifogság idejéből megmaradt néhány tárgyi emléket vagy a korábbi dési évek emlékeztetőit (most került elő egy amatőrkép a városszéli, de inkább falusi, eléggé rozoga szülőházról, lebontása előtt készült) — bizony stíluszavar állna elő. De korántsem szégyellni, letagadni való stílustörés. Ennek ismeretét s a történésekben, változásokban érvényesített géneket nagyon is szeretném közvetíteni az utódoknak. Apám 1937. december 20-án, ama bizonyos, már engem is mutató első fénykép után húsz évvel írt (nyilván hivatalos helyre kért) önéletrajza siet némiképpen a segítségemre. Őt idézem: „Én a 13 gyermek közül a 7. voltam. Csak nyolcéves koromban adtak iskolába, mert szükség volt otthon kisebb testvéreim dajkálására, négy nagyobb testvérem pedig még iskolába járt. Földmívelő embereknél a gyermek nem teher, hanem segítséget jelent, mert már 5-6 éves kortól munkára használják. E munka rendesen állatőrzéssel kezdődik, és végigmegy a földművelés minden ágán, kezdve a szénagyűjtésen, gereblyézésen... Sohasem tartottam szégyennek semmiféle munkát, és természetesnek tartottam, hogy az iskolai szünidőkben magam is segítettem szüleimnek minden munkában, még az egyetemi szünidőkben is. Kérés nélkül is. A családi otthonban, majd orosz fogságban tanultam meg igazán becsülni a paraszt nehéz munkáját, de sok örömet is jelentő foglalkozását.” — Korábban nem gondoltam rá, most önkéntelenül idéződik fel, ezeket a nem nyilvánosságnak szánt és természetesen nem is irodalmi igénnyel készült sorokat olvasva, annak a tavaszi délutánnak az emléke, amely a budapesti Ferenchegyhez és Veres Péterhez kötődik. A tőle kapott fénykép az ő írásával őrzi a dátumot; 1962. május 19-én jártam ott, a város fölötti házban és a kertben, hogy újabb leckét kapjak a föld, a növények, a munka, a közösség, a nemzet szeretetéből az ott töltött három órában, visszamenőleg és előre (de ez még tartozásom) megvilágítva és minősítve Veres Péter írói örökségét. Tulajdonképpen most értem meg, hogy már akkor is vele találkoztam, amikor dési nagybátyáimat láttam, esti és öregkori fáradtságukban, a mezőről hazaérkezve ültek házuk tornácán; velük, be kell vallanom, nemigen tudtam érdemleges emberi kapcsolatot teremteni, a kölcsönös rokoni érdeklődésen, egy-két mondatos kérdés-válaszon túl nem volt közös témánk — én nem tudtam, ők nem akarták megjátszani magukat. A föld súlya ült rajtuk, a szó szoros értelmében, és mélyen lehúzta az amúgy is már rokkant vállakat. Hát ez az, amiben Veres Péter mégis más volt, egészen más; szárnyalni ugyan ő sem tudott (nem is akart?), de minden érdekelte, ami a földet — a legtágabb értelemben — termőbbé, jövedelmezőbbé, emberibbé teheti. Ha már a családi körbe vontam Péter bácsi alakját, végül is az életét Désen leélt nagynénémmel kellene őt rokonítanom. Róza néni, abban az időben legalábbis, amelyből emlékszem rá, nehézkesen mozgott, tekintélyes túlsúlyát kacsázva viselte, ez azonban nem akadályozta meg az állandó tevés-vevésben, házon kívüli mozgékonyságában (a vonatra is felült egyedül, túl a hetvenen, hogy ellátogasson Kolozsvárra), — a szellemi frissességben. Kevés osztályról kaphatott végbizonyítványt (az biztos, hogy az érettségitől távol állt), városi státusa szerint mészárosné lett; de ha az én egyetemi (magyar szakos) kolléganőimben olyan erős lett és maradt volna az érdeklődés az irodalom, általában az olvasás iránt, mint Róza néniben, csodaévfolyamként emlegetnének minket mind a mai napig. Na de ez már későbbi kép, egyelőre folytassam ott, ahol én még elemista vagyok, vagy még meg sem születtem. Apám alkalmi önéletrajzát s benne a paraszti munka, minden kétkezi munka dicséretét találva meg egy fiók mélyén, kései választ kapok itt a mi olykori lázadozásunkra. Mi többi-hárman, a nővérem meg én, és kolozsvári pedagógus-szülőktől származó anyám, a városi-polgári felfogásba születtünk bele. A tanár-tanító nagyszülők háza — mai otthonunk — mögött ugyancsak ott a kert, a régi családi fényképalbumokból valóságos tündérkertként néz vissza rám (a tündérkert, Erdély megszépítő értelmező jelzője, sajnos, ebben a leszűkített térben sem stimmel már. ..); ám ez inkább a jó közérzet, a tiszta levegő, pihenés, kényelem tartozéka volt — az én megszületésem —, pontosabban ideköltözésünk előtt. Nyugdíjas nagyanyám mindenkori cselédlányának feladatai közé tartozott a gyomlálás, a virágok öntözése, az utak daraszolása, a gyümölcsfákat 60
