Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 8. szám - Grendel Lajos: Szakítások (regényrészlet)

— Marhaság — fakadtam ki. — A világot nem érdekli a mi sorsunk. Igaz, engem sem érdekel, hogy mit csinál Mary Smith Philadelphiában.

— Engem viszont érdekel — mondta a tanár hűvösen. — Nem vagyunk olyan műveltek, hogy úgy beszéljünk, ahogy most te. Mondhatnám, egyáltalán nem vagyunk műveltek.

— Nem igaz — mondtam. — A polgárságunk ...

— A polgárságunk!... A mi polgárságunk egy kalap szart sem ér. Tele van bűntudattal meg félelemmel, és nem tudja átlépni az árnyékát. A mi polgárságunk vagy öntelt és ostoba, vagy a bűntudattól menekülve siet a többségi nemzet kebelére. A mi polgárságunk nagyon jól tudja, hogy egzisztenciálisan sebezhető és kiszolgáltatott.

Haragudtam Papp Istvánra, amikor így beszélt, de ha az apámra gondoltam, kénytelen voltam igazat adni neki. A tanárnak a sok bortól a tekintete előbb kemény, majd már-már ellenséges lett. Elővette a levéltárcáját, és egy fényképet tett le az asztalra. Fanyarul mosolygott, s azt mondta, napok óta töri a fejét rajta, megmutassa-e ezt a fényképet. Miért, kérdeztem. Rövidlátó voltam, de csak otthon, olvasáshoz tettem föl szemüveget; abban az időben éppen utáltam szemüveget hordani, mert attól féltem, hogy a szemüvegtől intellektuális lesz a kinézetem. Highbrow, gondoltam megvetéssel, éppen utáltam az entellektüe- leket, a népies szokásokat és tulajdonságokat utánoztam, előszeretettel köpködtem, és trágár szavakat kevertem a beszédembe.

— Nézd csak meg alaposan — biztatott a tanár.

A recés szélű, megsárgult, gyűrődések erezte fényképen egy nő portréját láthattam. A sötét hajú és sötét szemű nő csúfondárosan mosolygott, mintha valami mulatságos dolgot mondott volna neki éppen a fényképész, s tekintete meghökkenést fejezett ki. Túl okos arca van, gondoltam, a csipkegallérja meg egy kicsit régimódi és nagyon lírai, egyáltalán nem illik az ilyen értelmiségi, de mégis érzéki archoz. Visszaadtam a fényképet, de a tornatanár nem tette el a tárcájába, hanem az asztalon hagyta. Majd azt mondta:

— Tulajdonképpen még most sem tudom, helyesen tettem-e, hogy megmutattam ennek a nőnek a fényképét. Már napok óta magammal hordom. Ez a kép még a háború előtt készült, tizenhat vagy tizenhét éves volt akkor. Öregebbnek látszik, ugye? Tőle kaptam a fényképet, hogy megmutassam neked.

— Nekem? ... De hát mi közöm hozzá? Nem is ismerém.

— Az lehet — mondta a tanár. — Ő mindenesetre ismer téged. Többször is látott együtt bennünket.

— Valami rokonod?

— Nem. De az előbb arról beszéltünk, hogy a mi polgárságunk vagy gyáva, vagy bűntudatot érez. Szerintem még másról is szó van itt. Arról, hogy itt mindenki maga ásta meg lelkesen a sírját, és persze most senkinek sem akaródzik belefeküdni. Az igaz, hogy úgy általában nem vagyunk felelősök a múltért, kivált ha nem is éltünk még, amikor ez meg az történt, és ami történt, az a részvételünk nélkül történt meg. Amikor ez a fénykép készült, te nem éltél még. De azért ez nem jelenti azt, hogy a múltat kikerülheted. Nem fogod kikerülni, barátocskám! Jó volna kikerülni, de haj, istenem, nem lehet, majd meglátod. Érezni fogod, hogyan szivárog beléd. Először csak átnedvesít, mintha bepisáltál volna, aztán észre sem veszed, már térdig gázolsz benne, és hamarosan fuldokolni fogsz. Nincs menekülés, barátocskám. Te akkor is nyakig benne vagy a múltban, ha erről egyelőre fogalmad sincs. Mert akik otthon felnevelnek, akik megtanítanak a dolgokat ismerni és a dolgokkal bánni, a saját elszart múltjukat próbálják meg feltámasztani benned. A múltat kapod tőlük, folyton a múltat, a múltban élsz, nagy szerencse, nagy kitüntetés, mondhatom, az ő múltjukat szívod magadba mindennap, ezért aztán nagyon is sok közöd van azokhoz a dolgokhoz, amelyek a születésed előtt történtek velük. És ennélfogva sok közöd van ehhez az asszonyhoz is. Persze leheme hallgatni róla. Apád talán soha nem fog beszélni neked erről az asszonyról, és én is megtehetném, hogy hallgatok. Talán ez is egy megoldás. Elfelejteni a múltat, és tiszta lappal kezdeni mindent. Én azonban azt akarom, hogy ne tudjál szabadulni a múlttól. Lehet, hogy ezzel egy kicsit szerencsétlenné teszlek, de nincs más választásod, végig fogsz hallgatni. És akkor látni fogod, hogy bár alig

11