Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 8. szám - Grendel Lajos: Szakítások (regényrészlet)
Grendel Lajos Szakítások (regényrészlet) . . itt mindenki maga ásta meg lelkesen a sírját, és persze most senkinek sem akar ódzik belefeküdni.” (Ákos feljegyzéseiből) JL -».mikor Jolán néni születésnapján apám felszólított, hogy csókoljak kezet a „nagyasszonynak”, s ezt a kívánságát én nem voltam hajlandó teljesíteni, még nem sejtettem, hogy sorsdöntő nap lesz ez az életemben. Egyszer csak ott álltunk Jolán néni háza előtt, és még mindig vitatkoztunk. Apám irtózott az erőszaktól, soha nem ütött meg, bár most alighanem a legszívesebben pofon vágott volna, majd amikor belátta, hogy fenyegetésekkel nem megy sokra, kérlelni kezdett. S akkor a testvéreim — ezek a kis konformisták és nyalizók — is mind az apám mellé álltak, és lehordták ilyen hülyének meg olyan hülyének. Még anyám is, aki nem szólt közbe eddig, most lármázni kezdett. Úgy látszott, hogy apám nem nyúl addig a csengőgombhoz, amíg meg nem puhít, s már kezdtünk feltűnést kelteni. Le vagytok szarva, gondoltam akkor, és ott hagytam őket egy kupacban. Apám utánam eredt, de akkor elkezdtem futni. Ő is. Bemenekültem a katolikus templomba, és jó mélyen befurakodtam az esti misén ájtatoskodó hívek közé. A gyóntatószék mellett álltam meg, és kifújtam magam. Itt biztonságban voltam, apám a templomban nem mert jelenetet rendezni. Az ilyesmit nemcsak a jó modora, hanem a mélyen vallásos érzései is tiltották. — Rendben van, tégy a belátásod szerint — súgta —, de gyere már, mert elkésünk. Hogy nem sokkal később mégsem diadalittasan, hanem kiábrándultán ültem a születés- napi tortával, vacsorával és vörös borral megrakott asztalnál, annak egészen más oka volt. Vacsora közben apám, Jolán néni valamilyen buta megjegyzésére válaszolva, az ő szájából ritkán hallható megszólítással fordult az idős asszony felé: „Nézze, nagyságos asszonyom ...” S a megszólított nem tiltakozott, nagyságos asszonynak tartotta ő magát már akkor, én pedig nem tudtam, örüljek-e vagy káromkodjak, amiért az idill mögé látok. Nem akartam senkit sem megbántani, csak felkaptam a fejem. Apám megalázkodása kimondhatatlanul bántott, főhajtása az öregasszony hiúsága előtt engem, egyedül engem szégyenített meg. A többiek úgy tettek, mintha nem vennének észre semmit. Ekkor jöttem rá, hogy apám tulajdonképpen egy egészen jól idomítható emberke, duzzogó, fellengzős bárányka; fekete bárány, de azért mégiscsak bárány. Apám félt. Láttam rajta, hogy fél ettől az öregasszonytól, akit valaha olyan ostoba módon megalázott. Ez lett hát a hajdani messalli- ance-ból. Olyan rokonság, amelyre lehetett alkalmasint hivatkozni, s amely, ha büszke nem volt is rá az apám, némi védettséget nyújtott a számunkra. Ez volt az a pillanat, amikor végképp elveszítettem apámat. Ettől a naptól fogva esténként néha elszöktem otthonról, s belevetettem magam a városka szegényes, balkánian sivár éjszakai életébe. így ismertem meg a várost, amelyben 2
