Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 7. szám - Füzi László: Megkésett meditáció egy könyv ürügyén (Csengey Dénes: Gyertyafénykeringő)
váltotta ki — a második, mindkettő jól jelzi Csengey alaptörekvését: az ellehetetlenült beszédhelyzetben próbál rendet vágni egy lehetséges nemzedék tagjaként. Sajátos módon, de ismét csak nem a mások által szűkösnek tűnő irodalmi gondolkodásnak köszönhetően, hanem a jelenségek természetének megfelelően, mindkét írásának kiindulópontja ugyanahhoz a gondolathoz vezeti el. A nemzedékként való fellépés ugyanis a mai magyar társadalomban elképzelhetetlen, az irodalom különböző generációinak tagjai már fellépésükkor a meglévő irányzatokhoz csatlakoznak. „Amikor azt mondom: nemzedékem — nem győzöm hangsúlyozni ezt —, egy virtuális alakzatra utalok. Ha azt mondom, nemzedékek, más, ugyanilyen minőségű csoportosulásokra. És egyre inkább az a meggyőződésem, hogy ezek a fogalmak nemcsak hogy nem fednek generációkat, hanem képződésük alapirányaiban is kiléptek a korosztályi határok közül, fölöttük közlekednek, mert az egyedül tartható nemzedék fogalom a szó etimológiai értelmezéséből származhat: bizonyos közösen megélt, feldolgozott és közös vállalkozásokból megválaszolt kihívások előterében létrejött szellemi csoportosulásokra vonatkozhat”. Másik írásának kiindulópontja az irodalmi irányzatok kérdéséhez kötődik, ám az végül a politikai szféra felértékelődésének tényét rögzíti: „A magyar kultúrának ma nincs kultúraformája. Politikaformája van. Növekedését, irányait nem belső logika szabja meg, hanem a politikai engedékenység természetrajza. A könyvkiadás, a folyóirat-kínálat, a film, televízió, rádió, lapok, minden, ami a kultúra teste, politikai építmény, politikai szerkezet, politikaforma és politikai működésmód...” Az irodalmi irányzatokról és az irodalmon túli nemzedéki létezésről, sőt magáról a politikáról is van mondandója Csengeynek, nekünk azonban meg kell maradnunk a két idézet által behatárolt területnél, nem holmi óvatos megfutamodás miatt, hanem azért, mert gondolkodása valójában az irányzatosság vállalásáról és a szellemi autonómiáról mondottak által körülhatárolt sávban ragadható meg leginkább. Úgyis mondhatnánk, ez az a terület, ahol különböző irányú törekvései kapcsolódnak egymáshoz, szellemi „szabadságharcait” ennek a területnek az önállóságáért folytatja. S mindezen túl: Csengey íróként valóban a kultúráról és az irodalomról beszél, elérendő célként az irodalom önállóságát fogalmazza meg, hogy állampolgárként legyen lehetősége politikai kérdésekhez is hozzászólnia . .. (Az irányokról és a kétségbeesés méltóságáról.) Bármerre is indulunk tehát, az irodalomhoz jutunk vissza. Az irodalmi viszonyok állapota ebben éppúgy szerepet játszhat, mint Csengey céltudatos törekvése a helyzet áttekintésére. Gondolkodása Bibón, Illyésen, Németh Lászlón, Örkényen iskolázódott, ebben nem áll egyedül, évjáratának tájékozódása természetes módon találkozott az említett szerzőkkel. Csengey nem filoszhajlammal fordult Bibó és a többiek gondolkodásához, hanem logikájuk megértésére törekedett. Ez segítette az „utókor” manipuláló munkálkodásának felismerésében is. „Nem tornyosul-e Németh László hatóságilag csonkolt árnya éppen követőinek útjába, egy olyan alku bábjaként, amelyet egész életműve megtagad? Nem lett-e az autonómiájára a finnyásságig kényes Kosztolányi a szabadságporciózó helyektől esedékes félrehúzódás követendő példája? Nem Illyés fantomja garantálja és mentegeti azokat a történelmi mulasztásokat a kisebbségvédelemben, amelyeket az élő Illyés már évekkel ezelőtt jóvátehetetlennek ítélt?” — olvashatjuk egyik írásában azoknak a kérdéseknek a sorát, amelyek közül már egynek a kibontása is önálló dolgozat feladata lehetne. Egy-egy kérdés igazságtartalmát külön is lehetne elemezni (főképpen azért, mert mai irodalmunk a hagyományok segítségével fejezi ki magát), itt azonban csak arra utalhatunk, hogy az idézett kérdések már önmagukban is jelzik az értékek keveredését, s azt is, hogy milyen nehézségekkel kell megküzdenie egy-egy alkotónak, míg a szellemi életben megtalálja a maga helyét. Csengey ahelyett, hogy a nehézségek eredetével törődne, hirtelen és pontos utalással mai irodalmunkban két kiemelkedő jelentőségű irányzat jelenlétét állapítja meg: az egyiket Ottlik — Lengyel Balázs — Mészöly — Nádas — Esterházy — Balassa — Márton László nevével jellemzi, a másikat Illyés — Csoóri — Csűr ka — Tornai — Kiss Ferenc — Utassy — Kis Pintér — Tóth Erzsébet — Elek István nevével (ez utóbbi vonulathoz sorolja saját magát is). A két 26
