Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 7. szám - Csengey Dénes: A zuhanó angyal (kisregény I. rész)
arca rajzolatából, hogy reggeli vánszorgásomat sétává könnyítse és megkívántassa velem arcom látását a csónakázótó vizének remegő, kékes felszínén. De Bangó nem mutatkozott, hiába kiabáltam érte. Feküdtem arcra borulva a csatakos _ avaron, a testem teknőt vájt magának, mint álmomban a ragyogó attikai kövezetbe, és motyogtam bele a szájamhoz érő puha földbe, mintha mélyen eltemetett halottakat szólon- gatnék. Pofacsontomon, homlokomon éreztem a nyirkos levelek, nedvességtől megpuhult fakéregtöredékek érintését, és úgy rémlett, mintha pikkelyes, nyálkás testek horzsolnák a bőrömet. A combomba valami vagy valaki beleharapott és tocsogva diszkóit a kitépett hússal. Gyürkőző, vonagló végtagok türemkedtek a hasfalamnak. Nem zuhanás volt, ami történt velem közben, egy pillanatig sem voltam szabadesésben, lélegzetvételnyi időre sem szűnt meg bennem e tömegvonzásnak és valami ismeretlen emelő erőnek az az alig elviselhetően fájdalmas egyensúlya, amelyet minden gazdátlan, béna tagomban éreztem. És motyogtam és köpködtem a számból a sarat, és átkoztam és gyűlöltem Bangót, aki elhagyott, és átkoztam és gyűlöltem Ágotát, aki elhagyott, és hányinger ébredt a gyomromban, meg valami szúrós, forró fájdalom, olyanféle, mintha apró üvegszilánkokat emésztenék. És aztán mentem keresztül az erdőn az egyetem felé. A nap nem sütött, ködnek nyoma sem volt, és egyedül voltam, egészen egyedül. Van egy hely. Ha ehhez a gondolathoz hozzászokik az ember, valósággal vallásává lesz egy bizonyos végső biztonságérzet, amely már nem kíván magának igazolást, nem is hajlandó tájékozódni egyetlen valóságos égtáj, egyetlen nyilvánvalóan és nyomasztóan valóságos rend erővonalai iránt sem. Hiszen éppen egy megbolondult valódi iránytű megállapodni képtelen mutatója ellenében tartja fenn ezt az érzést a lélek. És az ilyen ember előbb veszíti el világát, mint ezt az alaptalan hiedelmet. Őt, és csakis őt fenyegeti a veszély, hogy túlságosan is könnyűvé válik lebegésében, és egyszerűen elszáll, elvonul valahová az átutazó felhők csordáiban. Vajon nem ez történt-e Ágotával? Én mindenesetre ettől féltem magamat, mikor közel érzem őt. Mintha megint összement volna az egyetem, egy hét alatt is észrevehető mértékben zsugorodott, ez volt az érzésem, amikor beléptem. Aki ide jár, mindenki érzi ezt. Már a harmadéves hallgatók mélyen a mellgödörbe ejtett fejjel járnak a folyosókon, és ha megállnak, támaszkodnak azonnal, bármire, ami kézügybe esik. Az ötödévesek már egy kétperces megbeszélést is csak ritkán képesek egyenesen ülve végigszenvedni, könyökölni kénytelenek, hogy megtarthassák a felsőtestüket ellenállhatatlanul előrebillenni kényszerítő láthatatlan súlyt, mely valószínűleg a mennyezet ereszkedése következtében képződik a levegőben. És a szemgödör felé lépegető szarkalábak az édes lányarcokon! Istenem, az a sok jégverte őszibarack mind cefrévé préselődik, mire a mennyezet egészen a padlóra ereszkedik. A fiatal tanársegédek gerincében már végleges a támadó, ragadozó görbület; ők aztán ismeretlen úton-módon eltűnnek többnyire az épületből (valami szervezett menekülés?), az őszülő vagy kopaszodó docensek nem őbelőlük válnak, amit világosan igazol az a közismert tény, hogy ezen egyetemi faj egyedei cölöpszerűen merev tartásúak, mintegy vigyázzállásban mennek össze, és miközben kétségtelen méltósággal feszítik vállaikat az épület főbb tartóelemei, a megroskadt dékáni és rektori hivatal alá, csak a jó szabású mellényeken görcsösen keresztüldudorodó pocakok jelzik alkatukban a kíméletlen erők működését. A docensek majd csak egyetemi tanár korukban adják meg az árát a hetyke férfidacnak: kinevezésük napjára kampósbotot vásárolnak, és egyszeriben hétrét görnyedve kezdenek közlekedni, szinte bakugrásra kínálva fel sokat próbált hátukat a legalsó évfolyamok ártatlan fenegyerekeinek. Egyszóval az egyetem egyre kisebb. Mintha napról napra végigsöpörne rajta valami 21
