Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 7. szám - Csengey Dénes: A zuhanó angyal (kisregény I. rész)
holmim, ruhám, igazolványom a két sportszatyorban, és hogy azok hol, fogalmam sincs. Egyetlen ismerősöm van a városban, Zénó, de nem tudom, hogy hol lakik. Éhes vagyok. Fázom. Ingem eleje lehányva. Ha reggel szíven szúrva találnának meg valamelyik sétányon, összeroncsolt arccal, meztelenre vetkőztetve, nem feltétlenül derülne ki, hogy egyáltalán ki voltam. Ha bevisznek egy őrszobára, nincs, aki keressen, értem jöjjön, igazoljon. Ha netán rám illenék véletlenül egy körözésben megadott személyleírás, köny- nyen egy kéjgyilkost vagy egy hamiskártyást sújtó ítélet elébe nézhetek. így aludtam el, remegve és holtfáradtan egy pádon. Félálomban még éreztem, hogy megered és verni kezdi fölöttem a lombot a hideg őszi eső. Aztán valaki megfogta a vállamat. Rémületemben egy ránduló, görcsös mozdulattal megragadtam a fölém hajló embert, és behunyt szemmel szorítottam a torkát, ahogy csak bírtam. Lélegzetvétel nélkül vártam, hogy rám zuhanjon az élettelen test, és hogy aztán tovább alhassak. Két marok szorult meg a csuklóimon, azt mondhatom, szinte puhán, finoman. Az ember, akit félálomban fojtogattam, lassú, nyugodt mozdulattal, minden erőfeszítés nélkül elvitte a két kezemet a torkáról, s aztán ugyanolyan szelíden elengedett. — Megfázik, ember! — mondta csendesen, melegen. Aztán szöszmötölve elővett egy zseblámpát, és belevilágított a saját arcába. Bajuszos, mosolygó cigány férfit láttam fölöttem ácsorogni. — Megfázik , ember! — ismételte. Felültem, adott egy cigarettát, maga is rágyújtott, mellém telepedett a padra. — Ilyenkor már nem jó az erdőn aludni — mondta. — Valami jobbat találjon ki, én mondom. Mert jön a tüdőgyulladás, aztán Jézus. — Maga is itt alszik — feleltem. Ahogy meghallottam a saját hangomat, meglepődtem azon, hogy én is úgy beszélek, ahogy ő, lassan és halkan, nyugodtan utána nézve minden szónak a sötétben. Mint akkor beszél az ember, ha átérzi, hogy az élet dolgai nem kívánnak, nem is érdemelnek magyarázatot. — Az más — mondta, és nem láttam, de tudtam, hogy egyre mosolyog. — Nekem van helyem. — Egy uralkodó beszélhet így a vendégével, egy bölcselő hajlamú fejedelem, akinek esze ágában sincs a kopottas vándor előtt dicsekedni a kastélya kényelmével és pompájával, de azért persze tudja, hogy mit tartson róla. — Nekem itt helyem van. — Az jó. — Jó — ismerte el szemérmesen. Halkan, tűnődő, hosszú szüneteket engedve a mondatok közé ereszkedni, beszélgettünk a sötétben. Valahonnan a Nyírségből jött, a szektázó tanyavilágból származott az az egykedvűen derűs, méla cigány, Jehova mezei talpasa, vásározó teknővájók hozták a városba még a nyár elején. A felesége más férfit fogadott a házba, ő tehát összeszíjazta a küszöb elé kitett ágyneműt, öltözet ruhát, váltás fehérneműt, szemére húzta az ünneplő kalapját és megáldva magában elhagyott házát, elvándorolt szépen, amerre a galambok húznak. Az volt a számítása, hogy a városban, a gyógyszergyárban helyezkedik el. Ez az európai exportra dolgozó létesítmény ugyanis olyan erőteljes és messzire ható bűzt áraszt el maga körül, hogy a cigányok megyeszerte számon tartják, mint örökösen nyitott munka- lehetőséget; ezt a gyárat az ő döghúson edzett gyomrukra alapozták a barázdált elmék. Ismerősöm azonban elkövette azt a hibát, hogy hatalmas batyujával a hátán jelent meg a munkaügyi osztályon, s míg tárgyalt az illetékes hivatalnokkal, íróasztalán helyezte el a feszélyezően terjedelmes csomagot, melyből még frissen áradt a putriszag. Az elképedt tisztviselő rikácsolva tudatta, hogy ő nem egy szálloda alkalmazottja, hanem középfokú marxista végzettségű személyzetis, és ellentmondást nem tűrően az Arany Bikába utasította a jelentkezőt. Az egykedvű férfi nem bántódott meg— régről tudta, hogy csak aki maga is bűzlik, az lehet igazán érzékeny az idegen szagokra —, elköszönt és kiköltözött a Nagyerdőre. Más munkahelyeken nem kísérletezett. Minden második hétvégén, a meccs után összeszedte a városi stadion nézőterén hagyott üres sörösüvegeket, és azoknak az árából jutott ételre, még italra is a csónakázótó partján üzemelő bisztróban, ahol a fehér 18
