Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 7. szám - „Az embert akarom megérteni” (Makrai László történésszel beszélget Ács Zoltán)

— Milyennek találta a magyarországi állapotokat azt követően, hogy a család 1935-ben áttelepült Erdélyből? Sikerült-e az erdélyihez hasonló szellemi közeghez csatlakoznia?

— Szépírónak készültem, verseket írtam, színdarabokat fordítottam. Ezért amikor átkerültem Magyarországra, itt elsősorban az irodalom körül járkáltam. 1937-ben azzal a hallatlan merészséggel szerkesztettem egy antológiát, hogy megismertessük az iskolásokkal a kortárs írókat, költőket. Néhány név a kötetben szereplők közül: Devecseri Gábor, Dsida Jenő, Hajnal Anna, Jankovits Ferenc, Jékely Zoltán, József Attila, Képes Géza, Radnóti Miklós, Rónai György, Szabédi László, Vas István, Zelk Zoltán. Az akkori Magyar Nemzet zsidóbérencnek nevezte a kötetet. Megdöbbentem, hogy ezt így fogják fel, mert mint említettem, nálunk Erdélyben nem volt zsidókérdés. Az akkori fasizálódó Magyarországon azonban nem volt más menekvése az embernek, mint hogy ezekkel a nagyszerű emberekkel kapcsolatba kerüljön. Életemben négy ember játszott meghatározó szerepet. Gyermek voltam még szinte, amikor ide kerültem, s a magyar szellemi életben Halász Gábor és Szerb Antal voltak az iránytűim, eligazítóim. Mindkettőhöz nagyon mély emberi barátság fűzött. Az egyetemen szintén két emberre kell visszaemlékeznem: a legkoncepciózusabb és sajnos eléggé elfelejtett magyar történetíróra, Hajnal Istvánra. Nála szereztem magántanárságot, s szellemi életünknek közismert nagyjait, Németh Lászlót, Erdei Ferencet, Bíbó Istvánt rajta keresztül ismertem meg. A másik tanítóm Kniezsa István nyelvész, nagy humanista és kiváló gondolkodó volt.

— Kellett is ez a szellemi közeg, hogy feledtesse az állásnélküli diplomás sorsát.

. — Valóban, egy ideig nem volt állásom, az Állástalan Diplomások Országos Bizottságának hetvenkét pengőjét kaptam. De hát kilencvenöt fillérért meg lehetett ebédelni! Már házas ember voltam, két gyerekkel és megéltünk a hetvenkét pengőből, meg apám támogatásából. Délutánonként és éjszakánként színikritikusként és lektorként a Révay Könyvkiadóban dolgoztam. Amikor aztán elkezdődött az ideológiai tisztogatás, Radnóti Miklóssal együtt repültünk, függetlenül attól, ki volt a zsidó, ki nem. Ideológiailag gyanúsaknak számítottunk. Ezt követően szereztem a minisztériumban egy román fordítói állást.

— Észak-Erdélynek Magyarországhoz történt visszacsatolása után visszament Kolozsvárra. Mondhatnánk, épp jókor, hisz alakulóban volt az Erdélyi Tudományos Intézet, s Makkai László elindult a történész rögös pályáján.

— Tudományos pályafutásom valóban ott és akkor kezdődött el. Teleki Pál, akit korábbról ismertem, megkérdezte tőlem, politikai pályán akarok-e maradni. Mondtam, isten mentsen engem attól, ha lehetséges, tudományos pályára mennék. így kerültem az Erdélyi Tudományos Intézetbe, ami el is döntötte, hogy életem nagyobb részét a történet- tudománynak kell és fogom szentelni. És azóta sem változtattam munkahelyet, csak annak kulisszái változtak meg körülöttem. Hisz a mai munkahelyem, az Akadémia Történettudományi Intézete 1949-ben az erdélyi intézetből és későbbi budapesti párjából, a Teleki Intézetből szerveződött. Egészen 1946-ig csak erdélyi történelemmel foglalkoztam. Ekkor jelent meg magyarul, majd később franciául is az Erdély története című összefoglaló munkám, amely mind a mai napig, a háromkötetes Erdély története megjelenéséig az egyetlen olyan munka volt magyar részről, amit a közönség is olvashatott. Szűkebb szakmámmal azután nem foglalkozhattam, mert egy bizonyos politikai tapintat — amit nem tudok helyteleníteni — arra ösztönözte a magyar történetírást, hogy hanyagolja el Erdély történetét. így az elmúlt négy-öt esztendőt leszámítva a magyar történetírás egészében tartózkodott az erdélyi kérdéstől. Részkérdésekkel foglalkozott, hiszen nem lehet a magyar történelemről szólni Bethlen Gábor, Bocskai István, a Rákócziak nélkül, de az erdélyi kérdés, mint olyan, fel sem merült.

— Abban az esetben, ha 1945-öt követően a politika szabad utat enged az erdélyi kérdésnek, tovább folytatta volna kutatásait?

— Nem. Úgy gondoltam, hogy befejeztem és akkor nagyon helytelenítettem, hogy úgy fejeztem be. Amikor 1946—47-ben, a Groza-kormány idején kezdtek kirajzolódni egy román-magyar vámunió, egy Duna-konföderáció utópisztikus körvonalai, nagyon meg4