Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 6. szám - II. Kecskeméti Animációs Filmszemle, 1988. június 8-11. - Vasy Géza: Legújabb líránk kézikönyve
szültek. Amióta a tudományokban rendszeressé vált a csapatmunka, azóta ez a jelenség sokkal ritkább. Most mégis egy olyan vállalkozásról szólok, amelynek terve több mint húsz esztendős. Még 1965-ben volt olvasható a Kritika c. folyóiratban Tóth Dezső tervezete a felszabadulás utáni magyar irodalomtörténet kézikönyvéről. Ugyanis A magyar irodalom történeté-nek az MTA Irodalomtörténeti Intézetében készült hatkötetes kézikönyve csak függelékként közölt egy áttekintést az 1945 utáni irodalomról, s ezenkívül csak azt tudta megtenni, hogy a két világháború közötti korszakban elindult jelentősebb életműveket bemutató portrékban nem állt meg 1945-nél, hanem legalább nagyvonalakban eljutott a hatvanas évek elejéig. (A hatodik kötet 1966-ban jelent meg.) Természetes hát, hogy már a hatodik kötet szerkesztése során felvetődött az igény egy újabb, akkor még nem is annyira történeti, mint inkább élő irodalmat áttekintő mű létrehozására. Ennek kiadása indulhatott meg 1981-ben. A vállalkozás időbeli elhúzódása nem az iroda- lomtörténetirás tehetetlenségével magyarázható. Bár lenne belső, szakmai ok is elég, hiszen a folyamatosan félmúlttá váló jelen irodalmának — mint bármilyen történéssornak — távlatos és tárgyilagos felmérése mindig is szinte leküzdhetetlen akadályokba ütközött. Azt kell mondani, hogy ebből a szempontból kifejezetten jót tett a kézikönyvnek az időhatár kiterjesztése, mert így — legalább részben — már valóban lezárt irodalomtörténeti szakaszokról és — sajnos — lezárult életművekről lehetett értekezni. A késlekedés alapvető oka az volt, hogy a szakmai és az irodalompolitikai szemléletet sokáig nem sikerült kellőképpen összeegyeztetni, s hogy a már a hatvanas évek végére elkészült őskéziratot olyan sok és sokféle természetű kifogás érte, hogy sokáig kétséges volt az is, lesz-e valaha kézikönyv. A keletkezéstörténet persze belső, szakmai kérdés. De ennek nem ismerése magyarázza az első kötet értetlen és értetlenkedő kritikai visszhangját. Ezen túlmenően is, sokan olyasmit kértek számon az irodalmi életet és az irodalomkritikát bemutató könyvön, aminek a további kötetekben van a helye. Igaz azonban az is, hogy a hosszú várakozás annyira felfokozta az igényeket, hogy ennek már a legtökéletesebb kézirat sem tudott megfelelni. A valóságos kézirat pedig a sok átdolgozás során bővült, gazdagodott ugyan, de vénült is, s bár a mennyasszony húszévesen az igazi, egy tudományos műnél ez az életkor nem a legingerlőbb. A kézirat megjelenésének elhúzódásából szinte automatikusan következett egy évtized múlva, hogy módosítani kell az időhatárokat. A kezdőpont természetesen adott volt, de az 1965-ös időhatárt mindenképpen módosítani kellett. Az 1975-ös esztendő nyílván hosszas megfontolás eredménye volt. Aligha az évszám kerekdedsége, tetszetős volta csábított e döntésre. Sokkal inkább az a praktikus szempont, hogy a végső formába öntéskor ehhez az évszámhoz már volt két- három éves távolsága a szerkesztőknek. Igenám, de ma már egyre világosabban látszik (persze könnyű utólag okosnak lenni!), hogy 1975 a magyar irodalom történetében semmilyen szempontból nem jelent határt. Már elég régóta elkülönítő jelleggel szoktunk a hatvanas és a hetvenes évek irodalmáról — s általában szellemi életéről — beszélni, s a kettő közti szakaszhatárt élesebbnek tekintjük az ötvenes és a hatvanas évek kis belső korszakhatárainál. Az 1945 utáni magyar irodalomnak egy nagyobb szakasza zárult le a hatvanas évek végén, s ezt nemcsak az általános társadalmi változásokkal magyarázhatjuk, hanem belső, irodalmi tényekkel is, például a nemzedékváltással és az új irodalmi tendenciák hangsúlyos megjelenésével. Ma már talán kijelenthetjük, hogy ami a hatvanas évek irodalmában történt, az már történelem, ami a hetvenesekében, az még csak félmúlttá váló jelen. Ebből az következik, hogy szerencsésebb megoldás lett volna a kézikönyvben a tárgyalás időhatárául az 1970-es esztendőt kijelölni. Egyébként az eredeti, 1965-ös időhatár máig jelen van a kézikönyv szerkezetében. A hatvanas évek költői c. fejezet bizony csak függelékszerű tárgyalásmódot engedett meg, az Új nemzedékek a lírában pedig valóban csak függelék: igényes, de több szempontból esetleges és méltatlan az említett költőkhöz. A nagyobb és fontosabb portréknál — a korábbi évtizedekben indult költőknél — azonban sikerült kiküszöbölni az időeltolásból adódó problémákat, és az eredetileg el- képzelhetőnél jóval teljesebb és korszerűbb portrékat megfogalmazni. S a kézikönyv igazi rangját és hasznát elsősorban ezek a nagyportrék adják meg. Mert végül is itt van e nagyszabású vállalkozás újabb része, huszonegy szerző közös munkája, s megállapítható, hogy teljesíti azt, amit felvállalt. Úgy adja meg e könyv harminc év magyar költészetének történetét, hogy legjobb tudásunk szerint mutatja meg és minősíti ezeknek az évtizedeknek áramlatait és törekvéseit. A líratörténeti kettős kötet szerkesztője és munkatársa: Béládi Miklós és Rónay László egyáltalán nem voltak könnyű helyzetben, s nem a szerzők sem, akik közül a legjelentősebb munkát — a szerzőként is dolgozó szerkesztőkön kívül — Kenyeres Zoltán, Kiss Ferenc és Pomogáts Béla végezték. Rajtuk kívül munkatársa még e kettős kötetnek: Bata Imre, Bodnár György, Csűrös Miklós, Diószegi András, Erdődy Edit, Fenyő István, Fülöp 90
