Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 1. szám - Vita az élet értékéről és minőségéről - Németh András: Tűnődés Kunszabó Ferenc írásán

Ezt a magatartást is tiszteletben kell tartani. Ilyenkor az orvosnak és a hozzátartozóknak nehezebb a szerepük és csak az utolsó napokat szabad gyógyszerrel könnyebbíteni.

A Taigetosszal sem értek egyet. Sok példával élhetek, nem bizonyítékképpen, csak elgondolkodásra ösztönzően. íme az egyik: a baráti körömben az egyik családban van egy Down kóros (mongol idiota) gyerek. A tankönyveket meghazudtolva („csak kevesen érik meg a 18—20 éves kort”) már 38 éves. Értelmi színvonala 6—8 éves gyereké. Ez az „ember” nem szenved, haláltudata nincs, és ahogy ő sokszor mondja lelkesen: boldog. A szülők persze nem boldogok, de kinek van joga és lett volna joga születésekor az életét elvenni.

Az eutanázia jogi oldala közhely: hány millió (nem túlzók) vagyonos embert — vagy olyant, aki mindenkinek terhére van —, segítettek volna már át hivatalos pecséttel a másvilágra, ha a taigetoszi törvény érvényesülhetett volna.

Ez elsősorban erkölcsi kérdés, mert a szellemi vagy testi nyomorék gyerek vagy a betegségtől magatehetetlen ember ártatlan, nem tehet a fogyatékosságáról. Nemcsak a családnak, a társadalomnak is viselni kell a terhet. Ez anyagi vonzatú is, de ha arra gondolunk, hogy veszedelmes bűnözőket, gyilkosokat életfogytiglan eltartunk, akkor már egészen más értelmezést kap a probléma. Sok országban nincs halálbüntetés, nem végzik ki ezeket a gonosztevőket, mert tisztelik az „életet.”

Tudom, hogy érvelésem támadható, hiszen az a család, amelyik a mindennapi robotja mellett magatehetetlen öreg, vagy idióta gyerek ápolására kényszerül — esetleg rossz anyagi viszonyok mellett —, más aspektusból látja, érzi a saját helyzetét. Ha ebben a dologban minden a helyén volna, akkor Kunszabó sem foglalkozna vele. De kénytelenek vagyunk az életnek sok minden fonákját elfogadni, hiszen a létünk is egy csomó kellemetlenséggel jár: van bélműködésünk, veseműködésünk; ezek nélkül nincs élet. Van menstruáció, enélkül nem létezik faji megújulás, és sorolhatnám. Úgy vagyok ezzel a kérdéssel, mint a régi idők focistája esőben a kapu előtt, amikor az átázott sáros labdát fejre kapja: tudja, hogy biztosan gól lesz, ha fejel, és meg is teszi, neki van igaza, bár a nehéz labda hókon üti, szédeleg tőle és csupa sár lesz, de gól. . . És, ha az orvos nem tagadná az eutanáziát és a Taigetoszt — maradjunk a sportos hasonlatnál —, az öngól lenne, de nemcsak neki, hanem sokaknak.

A homoszexualitásról szóló részhez lenne néhány szubjektív és szakmai megjegyzésem. Gyerekkori életem egy részét tanyahelyen töltöttem. A parasztemberek között sohasem esett szó erről a devianciáról, de valószínűen nem is akadt köztük „homokos”. Egy alkalommal azt suttogták, hogy a szomszédos nagyközségben a fodrász cukorral, pénzzel csábítgatja a fiatalembereket, de el is kellett költöznie a közeli városba, mert beígérték neki, hogy a szüreti bálon néhány lyukat talál a bőrén, ha megéri.

Azt hiszem, hogy a homoszexualitásnak kedvez a civilizációs jólét. Abban a fogolytáborban, ahol nyolcvanezren voltunk férfiak összezárva, nem fordult elő ez a deviancia, mert éheztünk.

Sajnos, az orvostudománynak csak elméletei vannak a homoszexualitás okáról, de az AIDS megjelenésével megváltozott a jelentősége: veszedelmessé vált. Ennek pedig konzekvenciája kell hogy legyen; hogy mi, azt nem tudom, de legalább ne dicsekedjenek vele, ne tüntessenek, és az egyneműek prostitúcióját keményebben üldözzék a hatóságok.

Szándékosan nem hangsúlyoztam, hogy elsősorban férfi homoszexualitásról beszélek, mert a nőké megállapíthatatlan, már ami a százalékos előfordulását illeti. Gazdag nyugati államokban 6—11(!) százalék a férfiak közötti arányszám. így már szinte emberiség szintű gondról beszélhetünk. Sajnos a „gyógyítás” nem nagy eredménnyel kecsegtet.

A tüntető családos férfiről csak annyit, hogy ettől lehetett az illető deviáns, ugyanis a statisztikák szerint a homoszexuális férfiak hetven százaléka nős, családos.

Az AIDS-ről írottakhoz még az a megjegyzésem, hogy illetékes helyről hivatalos nyilatkozatban elhangzott: a szúnyog nem vírushordozó és nem is terjeszti a betegséget.

A szerző hasonlóságot vél felfedezni a 30-as évek amerikai prohibiciója és a jelenlegi világméretű kábítószer-tilalom között és attól tart, hogy előbb-utóbb ez utóbbit is meg kell

40