Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 6. szám - Csák Gyula: A báró (regényrészlet)
A tábornokot meglepte a kérdés. Felkapta a fejét, miáltal megfeszült hosszú nyakán az öreges, lebernyeges bőr. — Arra gondol, hogy test test elleni küzdelemben? — Igen. — Nos . .. megtörtént, hogy lelőttem egy nácit, aki félreérthetetlenül az életemre tört... Gyötrő emlékű pillanat... — Aggódom, hogy amit mondani akarok, azt. .. nem kellene . . . Szörnyűséges volta okán talán megengedhetetlen lenne, hogy Önt megterheljem vele . .. — Katona vagyok, sok mindent átéltem. Adja csak elő, amit óhajt. — Amint Ön is tudja, zsidó családból származom és Európában rekedt rokonságomból jó néhányan elpusztultak a német haláltáborokban. Isten különös kegyéből életben maradt egyik rokonomtól tudom, hogy ezekben a táborokban a klasszikus francia kivégzőeszközt, a guillotine-t is alkalmazták, némi módosítással. . . Említett nagybátyám szemtanúja és várományosa volt egy ilyen kivégzésnek s előadása szerint felpeckelték az áldozatok szemeit, hogy lássák saját kiömlő vérüket... Az Ön őszinteségéért cserében megvallom, hogy idők folyamán felkerestem egy ilyen speciális hóhért... és megöltem. Abban az időben a Fülöp-szigeteken működött Cor-tchel tábornok néven, katonai tanácsadóként. Kérem elnök úr, ítélkezzen eljárásom felett. De Gaulle arcára irtózat ült ki, gyorsan felállt és az ablakhoz ment. — Megértem Önt — közölte színtelen hangon, az ápolt park fáira szögezve tekintetét. 5. Elnézést kért a báró a felzaklató tájékoztatásért, aztán igyekezvén könnyedebbre formálni a társalgást, a tábornok fiatalos tartását méltatta. — Ne hízelegjen — legyintett a tábornok — vagy ne gúnyolódjék. Hol vagyok én például Sarah Bernhardt-tól, az isteni Sarah-tól, aki hetvenéves korában még Júliát játszott? — Nincs kétségem — csevegett a báró —, hogy ráadásul remekül játszotta, az Ön „szerepe” azonban összehasonlíthatatlanul fontosabb a francia nép és az egész világ sorsa szempontjából! — Hát... igen, a franciák — dünnyögött a tábornok, aztán pajzán fény csillant a sazemében. — Egészen jól el lehetne kormányozni Franciaországot... franciák nélkül. — Sebesen hozzátette: — Mindamellett büszke vagyok, hogy franciának születtem! Újabb imbolygó sétába kezdett, miközben emelkedett hangnemben méltatta a „francia jellem” kiválóságait, főként azt, hogy századokkal korábban éppen a franciák tanították meg a világot, hogyan kell „elegánsan háborúzni” és miképpen kell humánusan békét komi. — A világ azóta elképesztően eldurvult, és mind a háborúzók, mind a békecsinálók elvesztették azt a képességüket, hogy a népek javára dolgozzanak — szögezte le, majd kemény szavakkal ostorozta az első világháború utáni békecsinálók rövidlátását, amelynek következtében például a széthullott Monarchia kis népeit olyan képtelen határok mögé rekesztették, amellyel soha meg nem szűnő konfliktusok forrását nyitották meg. Enyhe pír futotta el a báró arcát, mert ezt neki szóló udvariassági gesztusként értékelte, majd még mélyebben elpirult, amikor a tábornok azt fejtegette, hogy az akkori „nagyokat” értelem és józanság helyett alantas bosszúvágy vezette Németország „büntetése” esetében is, és ezáltal tálcán kínálták a náciknak a revans lehetőségét. Bőven lettek volna megjegyzései a bárónak, azt illetően például, hogy a második világháború utáni „béke-csinálók”, amelyek között már ott volt de Gaulle is, úgyszólván mindenben másolták elődeik hibáit, de óvakodott a közbeszólástól, mert jól értette, hogy a mindinkább nekihevülő tábornokot úgyis csak saját véleménye érdekli. Inkább arra összpontosított, hogy a hallott mondanivalóban felfedezze azt a mondatot vagy szót, amely esetleg rejtetten, de feltétlenül ott lesz, 36
