Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 6. szám - Tornai József: Nyílhegyek, Az indián teknősbéka éneke, Gyémántos halál (versek)

A hatalom meg a birtoklás zúgása elhallgattatta a dobot és a sípot, megállította a Természet-anya szívével egyiitt-suppogó táncot. Halál-zene röfög most, hallod, pusztítás-zene! Lehajolok egy fűszálhoz, hallgatom, mit énekel a fűszál istene, fölemelek egy kavicsot: nézem, hogy táncolnak benne az apró nyílhegyek: az Idő Gyökeréből szálló láthatatlan nyilak a Gonoszság Szíve felé. Az indián teknősbéka éneke Mikor szerelmem teknősbékává változott, arra kértem a Nagy Szellemet, hadd legyek vadgerle vagy feketerigó, de nem lettem madár, csettegő szarka, maradtam a férfi, ki éjszaka odafekszik a szerelme csontpajzsa mellé, befalazott melle és hasa mellé, eltakart, de nyitott szemérme mellé, kicsi kavics-ember vagyok itt, de teknősbéka-szerelmem szikrát csihol belőlem, égeti ágyékkötőmet, letépi ingemet a karmával, torkomat is fölhasíthatná, lángok közt szorítom magamhoz szarupáncélját, egyesülünk, mint tegnap, mint tegnapelőtt, belefulladok, mintha puha húsú tengerörvény, ragadozó nagy hullám volna, de szerelmem páncélja, mint a szikla, álmom tajtéka megtorlódik az asszony-sziklán, fölfogja elragadtatásom villámát, reped a mintás kő-födél, tapadok hozzá, keresem ismeretlen arcát, ki kell próbálnom hűsége vérét, vérében a dobálódzó rokon-csírákat, erdőket, sóhajtozó fákat 26

Next

/
Oldalképek
Tartalom