Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 6. szám - Takács Imre: A fáradt rembrandti sapka alatt
Mert ez így volt. Ez nem volt másképpen! Nagy Lászlónak volt maga-dolga. Nem figyelhetett mindenre. Halála előtt talán öt évvel mondta nekem: Huszonnyolcezer sort fordítottam. Valószínűleg ezt is csak úgy tudta meg, hogy a kiadónál a lányok az egyik kiadás alkalmával megszámolták. Nem hiszem, hogy ő maga számolta meg, mennyit fordított azideig. És hogy mennyit ír, és milyet. Bár hogy milyet, azt jól tudta. Abban bizonyos volt. Hát ő szenvedett azokért a sorokért, vagy szépen, szívósan dolgozott csak értük. Több határainkon kívüli költő is kívül esett Nagy László látókörén. Együttérzett velük, de a módszereiket nem tartotta közelállónak a maga módszeréhez. Hozzájött ehhez, hogy Bori Imre tanulmányában (tanulmányaiban?) Nagy László művészete értetlenségben részesedett. Akik a „robot-szamarakon” érezték kötelezőnek, korszerűnek is a lólovaglást, a szamaragolást, akik a módszerekre is esküdtek — akár kényszerűségből módszert választottak —, nem hallották a maga valódi jelzéseivel a felsőiszkázi csődör prüszkölését. A dunántúli félisten magára kötelezőnek ítélt magatartását kissé — vagy valamennyire, vagy végképpen — idejétmúltnak tekintették. A költőt magát sose bántották, legfeljebb megbántották, semmiképpen sem ajnározták. És Nagy László ezt a bőrén is érezte. És persze az eszébe se jutott, hogy együttvalóságokért divatozzon. A maga eltökéltségében volt akár megsértetten is maga-bízó. — Fuldoklik a maga által épített katedrálisban! — mondtam néha már én is. Vagy gondoltam. Máshol kell elmondanom, hogy ennek a fuldoklásnak a Vidám üzenetekkel lett vége. Vagy a megelőzését kapta a fuldoklás a Vidám üzenetek megcsurrant forrásától. Tehát ülünk a Nimródban, csurig az asztal emberekkel. Ezerkilencszázhetven(hányat) írunk! Az imént tudtam. Most nem találom meg A költő életeiben az évszámot. Ülünk, de hogy miről folyik az élénk beszélgetés, hogy ki beszéli tele az asztalközépi felhőt, azt nem tudom. Majtényi Eriket nem ismertem, kötelező, szívesen is adott tisztelet volt csak bennem iránta. A másik erdélyi, Szilágyi Domokos — mert ez is leértékelés, ugyebár! — alig szólt. Talán nem is szólt. Élt. Élte az asztaltársaságnál történő jelenlétét. És egyszercsak megelégelve ezt az élést, fölemelte fölemelkedésével a rembrandti sapkát, eltávozott. Köszönés nélkül távozott el. Tudta, tudhatta, hogy senkinek még fogalma sincs arról, hogy ő kicsoda. Nagy László talán figyelte őt, az embert, a fáradt fiatalos férfiarcot, mert amikor a távozás bekövetkezett, mellesleg, szinte mellesleg jegyezte meg róla, Szilágyi Domokosról: Ez is megkapta a fejlövést. Nem ő — ez. Elismételtem magamban azóta egynéhányszor. Ez is megkapta a fejlövést. Aki azt a fejlövést megkapta — már akkor meg, halála előtt jó pár évvel — talán az alkoholtól is volt sápadt. (Nem szép így ez a szórend, de így gondolom.) Fölemelkedett vele a széles sapka a szerinte bizonyára szószátyárságból, magamutogató beszédből, Nagy László és többek vakságából, a hallgató Nagy László „nem tudott mit kezdeni vele” nézéséből, fölemelkedett a lóistállós deszkarekeszből. Emlékszem még az asztalra is. A bejárattól a Münnich Ferenc utcai oldalon talán a harmadik volt. * * * Mikor Szilágyi Domokos kifeküdt valami kolozsvári kert — kiskert — végébe „meghalni, elszunnyadni és aludni”, és szerinte bizonyára már álmodni nem, addigra Nagy László a napszámosa lett a nemzet napszámosainak, kipécézett mindent-csinálója mindennek. Föladta az általam is fuldokoltatónak félt (nem sajtóhiba: félt) várat. Mezei vitéz lett belőle. Neki kellett Kolozsvárra mennie az Echte ist ein ungarische diktert temetnie. Bejött hozzám, amíg a hűtőszekrényben várt a KÖLTŐ a maga eltemettetésére. A Kortárs szerkesztőségének a versrovat-szobájába, a portásfülkébe, a lépcső alá ... — Olvasom — itt egy nem nagy dicséretet jelentő kijelentés jön, de ezt szó szerint idézni nem tudom már, kitalálni pedig helyette nem akarok . .. Tehát: — Olvasom ................., aztán egyszer csak mellbevág. 17
