Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 4. szám - Radics Péter: Egy moralista magánbűnei (Spiró György novelláskötetéről)
ragyogó gyertyalángok tengerét (Nagymikulás). Vagy az első rácsodálkozás az élet árnyékos oldalára: az elidegenedett munka eleinte még csaknem komikusnak tűnő, ám hamar nyugtalanítóvá váló ámyékvilágára (Kháron). Vagy a látszólag mindvégig kívülálló, egykedvű szemlélődés, amivel a nagykamasz kiküldetésben élő családjára, az idegen fővárosra, a hazulról jött delegáció szívélyességgel leplezett mohó vizslatására tekint (Babilonban megdrágult a tej). Ez utóbbi írás a kötetben található három elbeszélésformátumú mű egyike. Az egyes szám első személyű hős alapállása valójában rendkívül bonyolult: a szemétbe, füstbe fulladó, méteres hóba temetett balkáni város és lakói iránti közöny voltaképpen már a bennszülöttek egykedvűsége — azaz egyetemleges, külön artikulálás nélkül is szüntelenül megnyilvánuló részvét, részvétel a közös sorsban, amit megnevezhetetlen, homályba burkolt erők irányítanak. Ezért érzünk valami testmeleget ebben az ólmosszür- ke, széngázszagú enteriőrben. Sorolhatnánk még a novellák alapjául szolgáló életrajzi mozzanatokat: az apa életének utolsó vereségét a Népstadionban — ahol a meccs eredménye éppolyan végzetszerűen előre látható, mint a testben elburjánzó halál (Apámmal a meccsen)-, a kínos találkozást a teherbe ejtett lánnyal az abortusz után, a megfutamodást a nagybeteg szerető könyörgő tekintete elől a műtét előtti napon. Megannyi gyónás és Önfelbon- colás, kibeszélése minden sötét elhallgatásnak, lelki lomtalanítás. Az önkínzó, eszközeiben is aszketikus novellákban érezni a „mindent kiírás” igyekezetét, ám a feszültséget az írásokból nem engedi elillanni a zárt, ökonomikus cselekvés-panelekből építkező szerkezet (amiből a legritkább esetben, akkor is csak közjátékszerűen fejlődik cselekmény) s a novellák szinte „vákuumos” lezárása. Vagy jellegzetesen minimal artos, semmibe vesző befejezések ezek (Babilonban megdrágult a tej, Munka Arany, Ahány nyelv, Menyegző), vagy valósággal szétrobbantanák a novellát egy kétségbeesett záró fölkiáltással — ha ezeket a karcolatnyi írásokat a prózakölteményszerű hullámzás, a lüktető gondolatritmus szorosan össze nem tartaná (Néz engem, Az utolsó este). Némi oldódást egy-két jóra forduló álomleírás hoz csupán (Jog, Öröm, Ahány nyelv), továbbá a Mesterrel való találkozás, amely jellemző módon abból áll, hogy az életművész öregúr többször elpanaszolja: aznapra mindössze egy „numera” jött neki össze (a szomszéd szobából minduntalan diszkrét neszezés), s ismételten félrekapja a tekintetét, mert „nem tud másképpen nézni, csak őszintén” (Hónom alatt dossziéval). Ennyi nyíltság elegendő is ahhoz, hogy a felek között megkezdődjék a kommunikációs társasjáték, afféle lelki ugróiskola: közelítések és eltávolodások pontosan koreografált sorozata. Érintkezési rituálé, együttélési szabályrendszer alakul ki: morál születik. Morál az, ami eligazít bennünket egymáshoz való viszonyunkban. Az eligazodások történeteihez — amelyek puszta megformáltságukkal is kitűnnek a novellák sorából: bonyolultabb szerkezetű elbeszélésekbe kívánkoznak — a kötetben a legfontosabb summázások kapcsolódnak. A Triptichon című elbeszélés egy háromtagú barátság története, amelyben a messzire szakadt barát megjelenése, egy közös élmény azonosítása, a váratlan fölfedezés, hogy ez az élmény mindkettőjük életében ugyanazt a határpontot cövekelte ki, látomásos általánosításba torkollik: „a földgolyót finom, emberi kapcsolatokból szőtt láthatatlan háló övezi, különböző helyekre vetődött, közös vagy hasonló tapasztalatokkal rendelkező lények kisugárzása . . ., amelyből csak néha érzékel valamit az egyes ember, az éppen élő, de létezik, összefüggő rendszer.” Kicsit függelékszerűen kapcsolódik ez a páto- szos megvilágosodás a kötetzáró novellához is (Olvasóm), valahogy úgy, mint a fabulához a tanulság, s előfordul —mint Heltainál is —, hogy a magyarázat élvezetesebb a fabulánál. A kontraszt talán azért ilyen feltűnő, mert a többi novella kinyilatkoztatásoktól tartózkodó világában csak egy-egy keserű félmondatból, sebtiben elmormolt fohászkodásból csap ki a düh, a szenvedélyes elégedetlenség, amit az adott (koncepcióktól megtisztított) valóság az íróban felkorbácsolt. Spiró makacsul nem hajlandó semmiféle fölmentő, szívet melengető „távlatot” belelátni a testközeli valóságba (a „perspektíva” mint olyan, csak egy remek ironikus címadásban tűnik föl), ezt csupán az iménti két helyen kíséreli meg, s ekkor is morális értelmet ad a távlatnak, lelkesülten és rezignáltan egyszerre, kicsit elzárkózóan, befelé fordulón. A személyes kontaktusok által kiépülő morál vékony, sérülékeny hálót von a társadalom fölé — ennek rezdüléseivel adnak egymásnak életjelet a megtalált társak. S tudjuk — bár ebben a „koncepciótlan” könyvben ez leírva nincsen —, valami hasonló hálózat pumpálhatna csak friss vért a társadalom kadáverébe is. A valóságot a fikcióval Spiró világában csak a morál kapcsolhatja össze. Ezért szedte ízekre mazochista szenvedéllyel saját erkölcsiségét, s az újabb és újabb ellenpróbákat kiállva ezért tér majd vissza — mint a könyvhéten Ígérte — más emberek életéhez, hogy megerősödött pszichológiai éleslátással mélyebbre menjen az emberi lélekben, mint akár Az Ikszekben is tette. Minthogy magánerkölcs nem létezik, magánbűnök viszont vannak, Spiró minden lényeges 82
