Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 4. szám - Tarján Tamás: Képszínházi Bánk

Szőnyi G. Sándor a Bánk bán egészét „lehalkította” — hogy annál erőteljesebben szóljon. Az ágálásból, kitörésből, érzelemzuhogatásból kért a legkevésbé. A forradalmas lázadást és a nagyúr lényegében akaratlan zsarnokölő tettét is az értelem, az indokokkal operáló érvrendszer régiójába kívánta visszaszorítani. A józan ész revolúciója, szabadság- vágya érdekelte, nem a hánytorgó lelkeké. Kállai Ferenc Peturjában igen jó partnerre lelt ehhez a vonzó, korszerű elképzeléshez. Kállai, aki a maga tehetségével, kulturáltságával, belső igényességével és önkritikájával már régesrég túlemelkedett színészetének átmeneti (s akkor sem eredmények nélküli) „kiabálós” korszakán, most csak ott öblösebb, ahol sem a szituáció, sem a jellem vizsgálatában nem ásott elég mélyre a rendező — ahol nem kapott fogódzót ahhoz, végső soron ki is ez a Petur? A sokszor avíttnak bélyegzett Katona József-i textus Kállai mondataiban szólt a legszebben, hatott annyi idő múltán is veretesen szépnek és minden nehézség nélkül érthetőnek. Kár, hogy az alak arcát elrajzolta a maszkmester: a sötétlő, busa szemöldök sehogy sem illett a kerek orcához (általában is: a díszletek és jelmezek elegánsan megfeleltek funkciójuknak — a póthajak, arcfestékek, ráncok azonban eltévedtek. Nem teremtődött meg a figurális hitel — ami színházban, filmen egyként döntő fontosságú).

A kecskeméti előadás Bánkja, Koncz Gábor ezúttal Tiborc bőrébe bújt. Öreg varkocsos parasztból javakorabeli — hisz öt gyermekéről gondoskodó — szerencsétlen, nyomorgó földmíves lett. „Éhezzetek szegény Férgek: nem ért / még a’ lopáshoz Tiborc apátok” — mondatja vele a rendező, vállalva, hogy a jelző elhagyásával zavaróan megdöccen a versmérték (eredetileg: „ősz Tiborc apátok”). A szöveg dallama háttérbe szorult a különben helyénvaló szerepmódosítás mögött. Koncz derekasan küszködött Tiboréért, de végül monotóniába tévedve hozta csak e kulcsfigurát.

Az alaphangból kitetszően Blaskó Péter tökéletesen értette és el is fogadta, hogy Szőnyi végsőkig fegyelmezett, mozgalmas gesztusok helyett izzó benső életet élő Bánk bánt óhajtott megjeleníteni. Olyan szoborszerű s mégis testközelből ismerős, jellemére nézvést nagy formátumú férfiút, akit a szerelmes Melinda látott és lát ma is benne. A munkafolyamat kileshetetlen rejtélye, hogy a föltétlenül okos és jó elképzelés, valamint Blaskó sokszor bizonyított kvalitása ellenére hol akadt el az alak; mi buktatta — néhány szép jelenete ellenére is — csöndes-idegen érdektelenségbe? Azzal aligha érvelhetünk, hogy Blaskó Péter épp az intenzív eszközöket kedvelő és mesterien használó, „fiziológiás”, egész testüket bevető színészek sorába tartozik. Mégis ködszerű unalom terjengett körötte.

A Bánk bánt nem csupán Illyés Gyula igazította át: tulajdonképp minden földolgozása átigazítás. Valamennyi dramaturg és rendező más megoldást vél üdvözítőnek az itt-ott tényleg nehézkes szöveg frissítésére. Szőnyi G. Sándor — és a textus vigyázásában segítségére levő Kocsis István — logikus, tiszta, takarékos módszerrel élt. Csak a legszükségesebb hely eken nyestek, húztak vagy csoportosítottak át szövegrészeket. A televíziós Bánk visszafogottságából fakad, hogy a felkiáltások és indulatszavak garmadáját rostálták ki. Ha nem is mindig, de ügyeltek a mondatok lejtésére, hullámzására (azt azonban nem tudták vagy sajnos nem is akarták elérni, hogy a színészek ’s kötőszót ne helyettesítsék a kényelmesebb es-sel, pedig az aprócska többlethang is elég ahhoz, hogy ékként hasítson egy-egy replikába. A beszédmodor természetességére való általános színészi törekvés, a Nemzeti Színház régi, rossz hagyományaitól elrugaszkodó dikció tetszett, noha lehet annak következménye is, hogy az ünnepibb, emelkedettebb megszólalás iskoláját alig valaki járta ki.

Az összes átigazítás, színpadra állítás tudvalévőén az ún. leskelődési jelenettel vívódik a legtöbbet. Szőnyi G. Sándor tévéfilmje ebben a vonatkozásban nem segített orvosolni a Bánk bán legfőbb dramaturgiai baját. Bár a szélső határig igyekezett hűségesnek lenni az íróhoz, csak értetlenkedésünket váltotta ki a képek egymásutánjával, a vágással. Ha Bánk gyakorlatilag mindent megtud Ottó és Biberach Melinda ellen közösen kifőzött merényéről, akkor ostobán tehetetlenkedő alakká alacsonyul szemünkben. Márpedig az adaptáció ezt a hatást keltette! Katonánál — figyelmetlenségből vagy más okból? — hiányoznak bizonyos instrukciók, melyeket Szőnyi nem pótol, hiányukat sem födte el.

70