Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 4. szám - Jókai Anna: A gondolat formát teremt
villogó játéktermekbe, sziporkázó játékautomaták közé, az otthontalanság így sem szűnik meg — legfeljebb ideig-óráig sikerül magunkat elkábítanunk. A könyv, s így a próza jövője is kérdéses. A világ nagy része csak jobban akar élni, de nem akar jobbá válni. A mindennapi praktikumokba sokszor kényszerűen belefulladt ember nem azért olvas — ha olvas — hogy okuljon, hanem hogy a saját szellemi tunyaságát igazolva lássa: olcsó szenzációkra vágyik, s megelégszik álmerész „odamondogatásokkal.” A „belletristic”, a „fiction” egyre inkább pejoratív hangsúlyt kap: mit segít az rajtunk, hiszen csak fikció, merő kitalálás, miközben semmi sem változik, legyintenek egyre többen és többen .. .Egyre kevesebben vannak, akik várnak valamit az irodalomtól — de ezek a kevesek egyre szomjasabbak. Tartozunk nekik. Akkor is, ha az írónak szüntelenül éreznie kell, hogy megpróbálják sajátos feladatát „lenullázni.” Az irodalomkritika helyzete legalább ilyen nehéz, hacsak meg nem elégszik azzal, hogy csendesen fő a saját levében. A dolgok olyan bonyolultak lettek, hogy nem volna szabad csak egyszerűen beszélni róluk. Az egyszerűség nem primitívség — inkább letisztultság, lényegiség, hiánya a póznak. Sem a hideg, ravasz spekuláció, sem a parttalan, jámbor locsogás nem segít — ha egyáltalán segít még valami. Vállalom a hagyományosságot, abban az értelemben, hogy a világ démonikusságával szembe ideát, érzelmet és hitet akarok szegezni, hiszek a művészet ősi, mitikus erejében, amivel az ember a kísértő rontást hárította el. Vallom, hogy az örök kérdések sosem avulnak el, és tudom (bár megtiszteltek számos külföldi megjelenéssel), hogy gyökerekkel elszaladni az eredeti talajtól nem lehet — csak nőni lehet, magasabbra. A lombkorona fölfelé tör, de a gyökér megóv: hogy ki ne dőljünk időnek előtte ... Az itt és most teljesített munka egyúttal szilárd szigete az örökkévalóságnak. De nem vállalom, eltaszítom magamtól azt a konzervativizmust, amely azt jelenti, hogy csámpás cipővel kitaposott, beszikkadt ösvényeken kéne járnom, ál-biztonságos korlátok között, az unásig „megszokottat” gyakorolva a felfedezés szüntelen kockázata helyett. A gondolat az, ami mindnyájunkat kiemelhet, a magas esztétikai izzásban művészetté alakított újraértékelt gondolat, az teszi a művet (és a műről írott művet is) feszessé. Ha úgy tetszik, a gondolat minőségén áll elsősorban, hogy avitt vagy fogyasztható, sőt konzerválható-e, amit jó óráinkban életrehívnunk engedtetett. A sokat emlegetett „modernség” a kialakított világkép érvényességében és függetlenségében rejlik. 25
