Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 3. szám - Géczi János: Lelet (Endrődi Szabó Ernő kötete)
nük fejlődés, és utal-e valami a belső, tovább építhető rendszerre? A „Déjá vu” banalitásától a kulcsluk-triptihonon, az „Arcok”-on, a „Délutánvers No 6”-on át a lőlapszerűen megoldott „Éjvers”-ig nyilvánvaló a formaiságba rejtett üzenet. Folyamatosság, ha van, akkor a biztonságos megoldásokban, harmonikus betűegyensúlyokban, a leginkább túlbiztosított szerkesztésben van. De mindez lehet egy szűk alkotói korszak klasszicizálódott, homogén világa is, amikor nem derül fény a módszerben megbúvó „életműtervre”, amely, figyelő tiszteletünket fokozhatja. Ebben a kötetben — paradox —, de az állandóság, a mozdíthatatlanság, az időnkívüliség képzetét éppen az általában ezekkel a fogalmakkal ellentétes funkciókat hordozó vizuális munkák adják. Vagyis azt az erkölcsi tapasztalatot, amit minden — jelentősebb — alkotótól elvárunk akkor, ha éppen jelentőségét hangsúlyozzuk. ESZE versei közül a hagyományos verseket preferáló olvasóknak elsősorban a vizuális művek közvetítik a szerző morális elkötelezettségét: hiszen leginkább itt fogható be a konzervatívabb attitűddel rendelkezőknek a költő — valljuk be, erősen romantikus — szándéka. (No és persze — mint szakmailag hitelesítő vonás — az a technikai jártasság, amelynek a megállapítása az újabb költőknél már nem is olyan problémamentes.) Amig a csak önmagukban kellemes vizuális munkák ilyen módú kötetbe helyezését nem tartjuk szerencsésnek, a versek ciklusbeli és köteten belül elfoglalt helyei, a ciklusokat egységbe ágyazó károly-szövegek jelentős találatok. ESZE-nek ezzel a kötetszervező eljárással egyszerre több poétikai problémát sikerült megoldania — amelyek külön tanulmányt érdemelnének. A határainkon belül kiadott mai költők közül ő tudta eddig a legteljesebb könyvegészt, mint műalkotást létrehozni (az Erdélyben kiadott Szőcs Géza és Egyed Péter kötetei ilyenek). A rekonstrukció keretében minden egyes írásának különösen erős helyi és szerkezeti értékeket adott, amelyek szüntelen kapcsolatot tudnak tartani egymással. A kis „tételek” pedig már-már „hosszúversesítik” a kötetet, az egymásra következéssel állandóan árnyalják, kiegészítik egymást, számtalanszor adva — visszamenőleg — egy-egy szakasznak felfénylő távlatokat. A könyvegész ugyanakkor olyan erős nyelvi és emocionális tartalmakat hoz a felszínre, amely az egyes versekben ha nem is halványak, de mellékesek, mint például az idő, a tér, a hely kimondása, a létezés kimondhatósága. Sok költői próbálkozás volt már az eltűnt hátország, eszmeiség, mint viszonyítási rendszer kialakítására. Hiszen mind az olvasók, mind az alkotók világértelmezése, közösség-érzete megszűnt (a romantika óta), a világkép darabokra hullása után a költői tettek mindig ennek a képnek az egésszé szervezésére irányultak. A költői létezéssel olyan teret kell létrehozni, amelyben megkonstruálható egy virtuális egyéni vagy (kis és nagy) csoport szellemi közössége, a közös tudat. Erre lehetőséget ad a felismert kultúra, sokan fel is használják az új, egyéni vagy közösségi világkép kialakításához azokat az összemberi mítoszokat, archaikus világképeket, tudásrendszereket — legyen az tudományos, művészi vagy köznapi—, amelyek jelrendszere ill. azok kombinációja és újraalkotása tényleges olvasókat teremt (tehát létezik egy lehetséges olvasómodell), s ezáltal egy reális viszonytér teremtődhet. Endrődi Szabó Ernő a Lelet-ben egy sosemvolt történetet rekonstruál, de mert töredékké szervezi és mert világmagyarázó (megokoló szándék nélkül!), s meghagyja közemberi léptékűnek, nem válik mitizálóvá. De a történet váza nyelvfö- löttiségében mégis mítoszként funkcionál, annak ellenére, hogy létrehozó eszközei kevésbé ütnek vissza az érzéki költészet módszereire. Ez a könyvmű egyszerre zárt (elemeit és egyediségét is tekintve) és nyitott (hiszen magának az olvasónak kell megteremtenie belőle a maga könyv- ill. verslenyomatát, amelyet ESZE viszonyba akar helyezni az olvasó valóságtudatával). Befogadásához kapaszkodókat, de néha mankót is ad a szerző — nem bízva a szüntelen váltakozó, elvont és konkrétabb tartalmú trópusok lüktetésében — mint amilyeneknek a vizuális munkák félmegoldásait érezzük. De ilyen még — a felvállalt — Szőcs Géza-i versalkotói rendszer, s a Szőcs Gézára vonatkozó — ízlésünknek túl sok — utalás, a vele kapcsolatban álló (ál)tény és indokolatlan illúzió. Sajátos, hogy ezek a Szőcs Géza-i átértelmezések valódi ESZE-versek, annak ellenére, hogy nem az önálló, kihagyásos metafora-alkotását használja ezekben az írásokban, s egy lehetséges viszony mibenléte rejti magába az írások üzenetét. Egyébként ugyanazt, amit a legjobb ESZE- művek rejtenek, mint például a végig egyenletes színvonalú Lándzsás akhájokkal, a A lány hegedűvel és kivilágított metrovonatok az őszi kertben, a Konyak és gerbera, és az elmúlt évek minden bizonnyal egyik legkiválóbb hosszúverse, a Légzőgyakorlat. De említhető a karácsonyi szemü- veg-blues, a Lámpauccahuszonnégy — Pesterzsé- bet-külső és a Kéthónapos vers. Ez a néhány írás — a könyv nagyobbik fele — önmagában elegendő lenne ahhoz, hogy egy ellentmondásoktól nem mentes, mert a szintézisteremtés igénye nem mindenhol végiggondolt és megvalósított, de jelentős, kiteljesedett költészetet üdvözölhessünk. (Magvető Könyvkiadó- JAK könyvek, Budapest, 1987.) Géczi János 92
