Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 3. szám - Géczi János: Lelet (Endrődi Szabó Ernő kötete)

ahogy azt Cs. Szabó László állítja elénk, a gazdag tudásanyagból fölmagasodó, egyéni nézőpontú értelmezés, a helyzetet újraélő és megítélő, drámai esszé. Ez teszi — gondolom, hosszú időre — nemcsak a Shakespeare-t játszani akaró színháziak új alapkönyvévé, hanem sokak épületes olvasmányává a huszonnégy (nagyjából összedolgozott) fejezetből felépített óriásesszét. (Gondolat. Budapest, 1987.) Lelet Endrődi Szabó Ernő kötete Bár az önálló költészet kialakításában sokan a saját vagy legalábbis sajátos költői nyelv megte­remtését tartják a legfontosabbnak, mégis úgy tűnik, hogy az újabb költői csoportok legna­gyobb próbatétele nem az ilyen individuális vagy csoportnyelv föllelése, hanem az e nyelv által felszínre hozható, mélyen programos, a lehető legtöbbet felvállalni tudó, és olvasóréteget létre­hozó költészet. Persze ennek oka az azonos kor­osztályi felismerés — a nyelvi, kulturális, szocio­lógiai, politikai és gazdasági képmutatás teljes elvetése —, függetlenül attól, hogy ki milyen sze­repet kíván (vagy tud) felvállalni vagy megvaló­sítani. (Természetesen, a rezonőrökről — akik azért a legtöbben vannak — ne beszéljünk.) Sze­rencsénkre, a modem új költők között jóval több az egyéni versnyelvvel bíró, mint akár a 68—69- es generáció tagjai között, nem is beszélve a hat­vanas évek elején indultakról. Egyszerűen csak arról lenne szó, hogy a pálya kezdésekor nem elég csak jó verseket írni (amelyekből a folyóiratok­nak lehet ezt-azt küldeni, és köteteket összeállíta­ni), hanem egy érvényes nyelv alapjait kell ki­munkálni, amelyre fölépíthető a markáns költé­szet? De hogy bonyolultabb legyen a helyzet, az „egy költő — egy sajátos versnyelv” viszony- rendszer is megtépázódott, és számos költő elta­nulja vagy részben átveszi a költőtárs nyelvi való­ságteremtésének módszerét, működő eljárásait, így, amíg alig öt éve a csak Egyed Péterre jellem­ző metonímiai-képzésről vagy a csak Szőcs Gé­zára ütő nyelvtisztító metaforákról beszélhet­tünk, addig mára a találmányaik átszivárogtak a költői köznyelvbe, jobb esetben egyes költői vál­lalkozásokat életképesebbé téve, részben pedig (érdekes módon éppen!) a negyvenes-ötvenes éveiben járó nemzedék korábban elutasító hangú poétáinak újabb ténykedését befolyásolva (s ezen pályatársak helyzeti energiájából következően nagyobb visszhangot is keltve). Endrődi Szabó Ernő önállóságra törő vers­nyelvének sajátosságai ugyanazokból a valóság- féltő rádöbbenésekből táplálkoznak, mint évjára­tának legjobbjaié; annak ellenére, hogy más-más (lehet) a kifejletük. Mindenekelőtt leglátványo­sabb a kiüresedett, eutrofizáló, manipulációra alkalmas — mert önállósodó — köznyelv teljes elvetése, s az igény az ezt a nyelvet megteremtő és éltető társadalmi környezet felismerésére és megnevezésére, s lírai feldolgozására. Vagyis mindaz, amit a költészetében megvalósít, az a társadalmi megismerés következménye, jól tudva, hogy annak függvénye bármely irodalmi, művészeti, kulturaelméleti mozgás is, és sejtve, hogy csak arra van esélye, ha a különböző ideoló­giai, gazdasági, kultúrális és egyéb, ha tetszik, a nagypolitikai vagy az individuális lét hatásköré­ben létező lehetőségeket egyként és határozott gesztussal poétikai tetté transzformálja. Mind­egyik írásában ott van ez az összegzésre kész szellemiség, lenyomat, amelynek csak változó felszíne a néholi cinikus tagadás és a lemondás; lényegében a váteszi költészet teljes világtétele­zése van benne, a fellebezhetetlen költői én-állí- tások és a populárisba való feloldódás szándéká­nak kivételével. (Ezért nem nevezhető váteszi költőnek, bár úgy látszik, nem kíván lemondani a mindenbe beleszólás poétái infantilizmusáról.) ESZE nyelvi éntudatát felerősíti az értelmisé­gi gondolkodásra való hajlandósága (hasonlóság ez az objektivációs lírai törekvések képviselőinek munkásságával), de jellegzetessé az a rendszere­zett történeti-történelmi felkészültség és látás­mód teszi, amelyben benne van Magyarország és Európa vagy bármely kulturális-nyelvi kisebb­ség, és a teljes emberi érzés. E történelmi tudat­vállalás oly sokrétű és megmunkált, érvényesen konkrét és szellemében elkötelezett, hogy ebben kell látnunk a korosztály tagjaitól elválasztó leg­nagyobb különbséget és költészetének sajátos erényét. Valószinüleg nyelvi (tehát: logikai) radi­kalizmusa erősítette fel ezt a vonatkozást is. S a történelmet mindig szem előtt tartó látás­módjába szüntelenül beszüremlenek énképének egzisztenciális esetlegességei s a személyes­emberi valóságának megoldható és megoldhatat­lan ellentmondásai. Mindezek után célszerű áttekinteni azokat az eljárásokat, amelyeket ESZE a Lelet műkénti megformálásában felhasznált, azzal a reménnyel, hogy közelebb juthatunk a szerzői szerepvállalás mibenlétéhez. 90

Next

/
Oldalképek
Tartalom