Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 3. szám - Derű a toronyban (Berki Violával beszélget Borzák Tibor)
\ Derű a „toronyban” Berki Violával beszélget Borzák Tibor M A. V ^.agamról beszéljek? Honnan kezdjem? Adjon tanácsot...! — Kiskunhalason született. Mi az, ami először eszébe jut e városnév hallatán, és szívesen felidézné az emléket? — Igaz, hogy Kiskunhalason születtem és ott is laktunk, de számomra a tizenkét kilométerre lévő tanyánk jelentette a legtöbbet. Sokáig ott éltünk. A várossal valahogy nem voltam kibékülve. Halast én már akkor is városnak tartottam, pedig hol volt az még attól?! Szombaton és vasárnap bekocsikáztunk a tanyáról a központba. Éles különbség mutatkozott. A levegőt sem találtam tisztának ..., pedig ha jól emlékszem, az egész településen csak egy autótulajdonos létezett, legfeljebb kettő. — A harmincas-negyvenes években nyilván egészen más képet mutatott az alföldi város, Kiskunhalas. Azt is gondolom, örült annak, hogy tanyán telt a gyermekkora. — Igen, örültem. Szűknek bizonyult a város nekem. Soha nem oldódtam fel igazán. Az állatok között viszont feltaláltam magam. Hát nem furcsa? Gyenizse nagymamám csodálatos kertjére máig visszaemlékszem, sokat játszottam ott az unokatestvéreimmel. Györnyö- rű kert volt! Engedje meg, hogy egy kicsit még a városi élményeimről beszéljek. A szülői házam ma is áll a központban, a Kossuth utcában. Ott nagyon rövid ideig laktunk, mert a takarékpénztár földszintjére költöztünk. Azóta sem láttam olyan piszkos udvart, mint amilyen az volt. Persze ennek örültünk, mi, gyerekek. A pocsolyákban jókat játszottunk. Az udvarban állt a halasi patika kamrája, ahol a piócákat mosták. Mindig összeszedtem a „maradék” állatkákat..: A fáskamrákon túl leltem a „műhelyemre”. No, ne gondoljon nagy dologra, egy eldugott zugot neveztem ki műteremnek. Télen hószobrokat csináltam, nyáron a sár volt az alapanyagom. A falakra szénnel rajzoltam nagyméretű képeket, különféle állatfigurákat. — Mesekönyvekből? — Nem, csak úgy, fejből. Állandóan rettegtem, hogy nyakoncsíp a takarékpénztár igazgatója. Képzelheti, az ő házuk falát firkáltam teli. Azért is féltem, mert a direktor zord ember hírében állott. Szélba Gézának hívták. Soha sem szólt rám, én pedig igyekeztem elhussanni az útjából. — Biztosan nem dicsérte volna meg . .. — Várjon a kijelentéssel! Egyszer Budai Tibornál vendégeskedtem Kiskunhalason, aki gyerekkoromban a bank tisztviselője volt. Azt mondta, Szélba Géza nemhogy a kedvemet akarta volna szegni, hanem egyetértett azzal, hogy rajzolgassak. Még ha „papírként” a takarékpénztár „hófehér” fala szolgált is. — Kik hagyták még? Kik fogták a kezét, kik segítettek abban, hogy kibontakozzon a tehetsége? — Thorma János festő, a nagybányai iskola egyik alapítótagja apám első unokatestvére volt. Minden vagyona ráment a képeire. Nem műveiből szerzett pénzt, hanem azt inkább 79
