Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 3. szám - Hatvani Dániel: Táj és nép néhány Petőfi-versben
Hatvani Dániel Táj és nép néhány Petőfi-versben* JL -A. Petőfi költői jelentkezését megelőző három évtizedben honunk poétái viszonylag ritkán írták le a virág szót, helyettes annál gyakrabban emlegették a Kazinczy-féle nyelvújítás során kimódolt virány-t. A kor költőinek igazán nem róható fel az akkor korszerűnek tartott nyelvhasználat mellőzése, más kérdés, hogy ez a nyelv gyakorta az idill és az antik bukolika jól bevált paneljeit variálgatta, melyek jelentéstartalmában való kiigazodáshoz megkívántatott a klasszika-filológiában és az ókori mediterrán civilizációk mitológiájában való jártasság. Ebből nyilvánvalóan következik, hogy a „fentebb stílben” való otthonosság csak a műveltségi monopóliumban részesülő keveseknek adatott meg. Irodalomtörténészi minőségben nyilván erre a korszakra gondolhatott Szerb Antal, amikor megfogalmazta: „A költői tájleírások olvashatatlanok: vagy költői sémák, vagy költőietlen részletmegfigyelések.” Ez utóbbiak — teszem már én hozzá — leginkább tanköltemények címszó alatt ismertek, miknek régebbi korokban lehetett funkciójuk, nagyobb népszerűségre viszont aligha tehettek szert. A Petőfi-féle szuverén indíttatású költőktől mi sem áll távolabb, mint a tanítás — akár középiskolás, akár másféle fokon —, programjuk, ha van egyáltalán, látszatra szűkebbre szabott: csupán viharzó lelkűket kívánják világgá dalolni. Erre minden téma, minden tárgy alkalmas — válogatás nélkül. Közismert, hogy milyen könnyen mozdult alkotásra Petőfi versíró tolla. Bensőjében munkált, torlódott a látomások végeérhetetlen sora, melyeknek minden egyes esetben ő állt a tengelyében; képzelete helyett személyiségét működtette. Ismét csak Szerb Antalt idézem: „Az élmény olyan egyenesen lett irodalommá, mint a nagy naplóírók naplóiban” Csupán verseire támaszkodva is megírhatnók pontos és részletes életrajzát. Költészete mindenféle értelemben forradalmi, abban is tehát, hogy fenntartás nélkül vállalja azt a földet és népet, melyből vétetett, azt a tájat, amely fölnevelte. Mit sem számít az, hogy eladdig az Alföld nem volt kedvelt poétikai tárgy. Sőt: korlátokat nem szívelő természetének épp a végeláthatatlan síkság felelt meg, hogy minél szabadabban számyal- tassa gondolatait, érzelmeit, képzeletét. Egyetérthetünk Féja Gézával abban, hogy e viszonyulásból nagyszabású Alföld-mitológia nőtt ki; Petőfi életérzésének szerves részévé vált a természeti világ. De Féja ennél még mélyebbre hatol következő megállapításaival: „Életszemlélete a pusztán nőtt igazán nagyarányúvá; megtalálta a maga természetes horizontját, az élet határtalan és mégis vidám áttekinthető egységét, melyben egymás mellett, beláthatatlan egymás-mellé-rendeltségben pihennek az élet dolgai. Sajátos »leíró lírát« teremtett; teljes, belső kielégülését, lényének tökéletes felszabadulását találta meg a leírt tájban.” Eddig az idézet. Se szeri, se száma azoknak a Petőfi-kiadásoknak, melyek élén a nyitó vers ezzel a sorral kezdődik: Arany kalásszal ékes rónaság. Azzal együtt, hogy a verssor első felének jelzős szerkezete évtizedekkel ezelőtt ki tudja hány termelő szövetkezetnek volt névadója, — nem is szólván a még korábbi eredetű gazdatanfolyamokról —, kevesebbszer idézett, mint ama másik nagy életművet nyitó sor: Góg és Magóg fia vagyok én. Igaz, hogy * Elhangzott Kunszentmiklóson, 1987. március 14-én, a Petőfi Irodalmi Társaság ünnepi emlékülésén. 74
