Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 3. szám - Zimonyi Zoltán: Vihar a Viharsarok körül

dalmi szociográfiát, fontosabb azonban, hogy az alsóbb néprétegek politikai érdekei e művek révén kaptak nyilvánosságot és képviseletet.

A harmincas évek derekára nem csak a bal- és jobboldali ellenzék, hanem az uralkodó elit is úgy látta, hogy a politikai és gazdasági jogokat bővíteni kell, az elfekélyesedett társadalom kikezelésére gazdasági-szociális eszközökkel önmagában nincs többé mód, a politikai intézményrendszer megreformálására van szükség. Bár az ellenzéki agitációval szemben fenntartották, sőt 1937 tavaszától fokozták a szigorú hatósági fellépést és bírói repressziót — ennek keretében indult meg 1937 áprilisában a Viharsarok és Féja ellen az ügyészi eljárás — tudták, hogy rendészeti eszközökkel a bajok tovább már nem kezelhetők, az intézkedések egész sorára, a politikai intézmények átalakítására van szükség. A közéletben változások érlelődtek, előrevetítette az árnyékát például az általános titkos választójog és a velejáró új politikai éra.

Ebben a helyzetben határozta el a tekintélyes, „csendes vizeken evező”, lojális és — a korabeli támadások miatt, azok jobboldali hangját idézve tesszük hozzá — „körúti kapitalista” Athenaeum Könyvkiadó, hogy nagyszabású sorozatot indít Magyarország felfedezése címmel. Tíz fiatal író és szociográfus, Boldizsár Iván, Illyés Gyula, Kodolányi János, Erdei Ferenc, Németh László, Szabó Zoltán, Ortutay Gyula, Erdős Jenő, Kovács Imre és Féja Géza kapott megbízást, hogy járja be az országot és tárja tíz kötetben az olvasók elé egy-egy tájegység életének legsúlyosabb problémáit. Ennek a viharok miatt egyébként félbeszakadt sorozatnak volt „zengő nyitánya” Féja Géza könyve az alsó Tiszavidékről, Békés, Csanád és Csongrád vármegyéről. A könyv március első napjaiban jelent meg 3675 példányban, a sajtóügyésznek 10-én mutatták be a köteles példányt, az első méltatói között volt Móricz Zsigmond. Április elején, amikor a könyvet elkobozták, már alig találtak lefoglalható példányt. Közben Féja egyik vezéralakja lett a Márciusi Frontnak.

1937. március 15-e megmutatta, hogy az érlelődő közéleti-politikai változások milyen egymástól végletesen eltérő előjelűek lehetnek. E napon az ifjúság körében kétféle 12 pont került forgalomba. Az új nemzedék szükségét érezte, hogy világnézeti-politikai meggyőződése szerint kényszerítőén lépjen fel, befolyásolja a változás irányát. A pesti Vigadó ünnepségét a szélsőjobboldali ifjúság botrányba fullasztotta. 12 pontjukban sürgették a magyar fajvédelmi törvény megalkotását, a zsidóság fajnak nyilvánítását, s az idegeneket ellenőrző hivatal felügyelete alá helyezését, a baloldali ellenzéki pártok és szakszervezetek feloszlatását, sajtótermékeik betiltását. Követelték, hogy a kormány „mozdítsa elő a zsidó nemzetközi tőke és bolsevizmus ellen a magyar faji eszme és a jobboldali világnézet népi erőinek diadalát.” Ugyanezen a napon bontott zászlót baloldali (kommunista) egyetemi ifjak kezdeményezésére a Márciusi Front, a demokratikus népi megújhodás és a nemzeti függetlenség érdekében. 12 pontjuk az 1848-as forradalom szellemét emelte fel, első helyen Kossuth örökségét: az ország demokratikus átalakítását; követelték a gondolat, szólás-, sajtó- és gyülekezési szabadságot, a dolgozók gazdasági szervezkedésének a jogát. A mozgalom élére a népi írók álltak, közülük Kovács Imre és Féja Géza a múzeumkerti politikai gyűlés szónoka volt.

Féja, aki egyébként is „lobogótüzű igehirdető” volt, nem hűvös szociográfiai tanulmányt írt, hanem alulról, a „deresről” nézte a táj múltját és jelenét. A Viharsarok 1957-es kiadásának előszavában elmondta, hogy egyedül népi adatközlőit nem ellenőrizte, megbízott igazságaikban, ítéletükben. Féja Géza szándékait a mű címe, pontosabban a címül választott „viharsarok” szó jelentésváltozása érzékelteti. E fogalmat a népnyelv időjárási értelemben használja, különösebb táji-területi kötődés nélkül. A láthatárnak azt a részét nevezik így, ahonnan hirtelen szél, zivatar jön; átvitt értelemben pedig a viszály kiindulási helyét. E jelentésámyalatban honosodott meg a harmincas évek újságnyelvében, illetve politikai zsargonjában: a parlamenti szélsőjobboldal padsorait nevezték viharsaroknak az ott ülő képviselők gyakran renitens, izgága, közbe-közbekiáltó, botránykeltő magatartása miatt. A szónak azonban nem volt markáns politikai tartalma, egyszerűen a házszabályok gyakori megsértésére utalt.

66