Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 3. szám - Monostori Imre: A szociáldemokrata sajtó Németh László-képe a 30-as évek közepén
kifejtett hite, hogy a mi reformfasizmusunkból valóságos szövetkezeti kultúra fakadhat. De Németh László nemcsak a reformfasizmust, hanem a marxizmust is egészen félreismeri, amikor azt hiszi, hogy a marxi szocializmus bürokratikus szellem terméke! Nemcsak a marxizmus úttörői fordultak a legnagyobb hévvel a német és a bonapartisztikus bürokrácia ellen, hanem a nyugati marxizmus minden jelentékeny művelője a munkásönkormányzat termelő erejét állítja a bürokratikus tehetetlenséggel szembe.” Aligha vitatható, hogy ami a napi politikai harcot illeti (még ha bizonyos leegyszerűsítésről és a marxizmus kérdésében ismétlődő kifejtésről van is szó), Rónai (illetőleg a Szocializmus) észrevétele Némethtel szemben e tekintetben jogosult. Az 1935-ös év végén valamelyest fölerősödik a szociáldemokrata sajtó kritikai hangja a „magyar narodnikok”, azaz a népi írókkal szemben. Novemberben két cikkben is bírálatot kapnak. A Népszavában Mónus Illés teszi föl a kérdést: „A magyar ’narodnikok1 miért hallgattak el, küzdelmüket befejezettnek, reménytelennek látják talán?” Fejtő Ferenc szerint a fiatal írók nem vívták meg „világszemléletű harcukat. Németh László rámutat arra — így Fejtő —, hogy ’Az idei tavasz rettenetes bizonyíték volt arra, hogy a magyar szellemből és érdekből fakadó reformtörekvés milyen elenyésző erő ebben az országban’.” Németh Lászlót tehát 1935 végére fedezi föl igazában a szociáldemokrata sajtó, mégpedig alig félreérthető szándékkal és gesztusok sorozatával: itt-ott bírálva ugyan, de főként a lehetséges szövetségest látva, föltételezve benne. Leninről, a „bolsevizmus”-ról, Hendrik de Manról A sztálini politikai vonalvezetés a Szovjetunióban a Népszava hasábjain is erős antibolse- vista megnyilatkozásokban tükröződik vissza. A lap rendszeres és meglehetős részletességgel számol be a Szovjetunióban történtekről, összhangban a nemzetközi a szociáldemokrata sajtó tiltakozási hullámával. Ismeretes, Németh László az orosz szocialista forradalom folyamatát két, egymástól élesen elütő, sőt szemben álló szakaszként értelmezi. Fejtegetése szerint az első szakaszt Lenin, a másodikat Sztálin neve és tevékenysége fémjelzi, illetve jellemzi. Lenint nagy politikusnak tartja, aki „azért vezethette győzelemre az orosz forradalmat — írja 1934-ben —, mert a használt elmélet s Oroszország forradalmi valósága benne magában is együtt volt, a marxizmust elfogadta mint alkalmas eszközt, de az esze alatt az orosz valóság ült [. . .] Az orosz forradalom Lenin politikai tehetségének a műve”. (Azaz: Németh László mindenekelőtt mint a szerves társadalmi fejlődés törvényszerűségeinek felismerőjét és gyakorlati megvalósítóját tartja nagyra Lenint.) Ezzel szemben Sztálin — folytatódik a gondolatsor — „elsősorban a betűben, a fogalmazásban hisz. Lenin szavakat talált a történelem számára, Sztálin a szavakkal akarja összhangzásba hozni a történelmet. [.. .] Mint a legtöbb makacsfejű ember, túlbecsüli az elnevezések értékét, a segédfogalmakat összekeveri az eseménnyel; a nyelvet a világgal.” (Azaz: Sztálinban a kérlelhetetlen dogmatista taszítja Némethet.) A fenti párhuzamok, illetőleg részleges politikai nézetazonosságok természetesen nem azt jelentik, hogy Németh László ideológiájának s műveinek szociáldemokrata megítélése valamiféle közös „antibolsevista platform” nyomán alakul ki, illetőleg megy végbe. (Annál is kevésbé, mivel a szociáldemokrata sajtóban 1934 végéig csak a Népszava szokásos folyóiratszemléiben fordul elő Németh neve.) Kétségtelen persze, hogy ezen a ponton is létezik a két egymáshoz közel álló felfogás (habár — láttuk — a Németh Lászlóé differenciáltabb, s ennyiben történelemközelibb, mint a szociáldemokrata felfogás és ítélet); legalább ilyen súllyal szerepel azonban az SZDP és Németh viszonyának meghatározásában a mindkét részről megnyilvánuló fasizmusellenesség. A szociáldemokrata sajtóban nap mint nap (a Szocializmus különszámot is megjelentet erről a témáról), Németh írásaiban elszórtan ugyan, de egyre félreérthetetlenebbül. 58
