Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 3. szám - Szilágyi Miklós: Engem szerettek az urak
18 évig szógáltam, és 12 évig mán nem fizetett, csak a betegsegélyezőt. Azér van most nyugdíjam. ’45-tűl mán nem fizetett, mer nem vöt mibűi. Hát a koszt megvót, ugye, nagyon szerény koszt, de megvót. De jó asszony vöt! Szeretett, meg minden. Meg én is . . . Annyiszor írt a néném, hogy menjek mán haza, oszt maradjak otthon. Hagyjam mán ott ezeket! Nem hagytam ott. Énhozzám nagyon jó vót. Áldja meg az isten ottan, haló porába is, Arizonába! Mondom: én még tudok dógozni. Hát úgy eljártam, de nem vótam bejelentve sehol. Ide a házba is, meg több helyre. A Muraközy nagytiszteletes úrékhoz is jártam minden héten eccer vagy kétszer. Azok is jó emberek vótak. És a tiszteletes úr mindig kérdezte tüllem: — Hát, Rózsika, maga olyan szorgalmas, olyan becsületes. Hogy nem ment maga férjhez? Mindenkinek van az az izéje, hogy férjhez menjen, családot alapítson, tartozzon valakihez! — Hát — mondom — tiszteletes úr, kérem, akit én szerettem, az nem vett el, aki meg vett vóna, ahhoz meg nem mentem. Akit szerettem, még Kisújszálláson, elvett egy jobb módút. Mi szegények vótunk. Én meg osztán akkor ide felkerültem, itt szobajányoskodtam. És akkor ottan a Moszkva téren — Szél Kálmán tér vót — ott laktam egy .. . tudja-a-fene-kinél... azoknak is birtokok vót. Aszongya — sofőr vót, buszsofőr, hogy: — Mit csinálok én itt? Mondom, hogy itt szobajányoskodok. Aszongya: — Ne szobajányoskodjak, tart ű nekem lakást. Mondom: — Énnekem nem kell! — Legyek a barátnője — aszongya. Megmondta, hogy felesége van. — Én nem leszek! Meg akadt vóna udvar lóm is. És mindig én csaptam be ükét, nem ük engemet! Mer’ hívtak találkozóra, és sose mentem el. Még van egy pár levél, amit írtak nekem, hogyhát az Ilkovicsnál... Az egy hírhedt hely vót... Egy vasúti kalauz, az jóképű ember vót, de azt mondta, hogy azt a másik nőt ne hozzam magammal. Az mán meghalt. Az is kisújszállási vót. Vasárnap délután ilyen kisújszállásiakkal találkoztam, és kimentünk a Ligetbe. Eccer- kétszer az állatkertbe. Bözsi is akkor velünk vót, a testvérem, itt lakott Pesten ő is, de nem sokáig. Ü nem szerette az urakat. — Szállj be mán! — aszongya. — Nem szállók én — mondom — nem szeretem én az ilyet. Oszt ű beszállt. Níztem: tán nem is lehet ez rossz. Azt mondja nekem: — Mit faszorogsz? Azt a 20 fillért sajnálod? — Nem sajnálom, de nem szeretek én — mondom —, szédülök! Hát mán ű nem jött. Én beültem, mán nem tudom kivel. Odaláncoltak. De én úgy lestem oda le! És a ruhám övit is otthagytam, elhagytam ottan. A Borók Terus meg egyedül ült be, az is meghalt mán, kisújszállási vót, és mikor kijött, kérdem: — Jó vót, Terus? Hát nem tudott szólni, csak makogott, úgy megijedt az is. Én nem bírom az ilyen forgókat, fiatal koromba se bírtam. A Bözsi sose szeretett. Haragba is vótunk sokáig. Haragudott rám, én nem tudom mír. Merhogy én csak rongyot kűdök neki! Hát nem vót mán ruhája! Én kűdtem neki újat is, meghát amit nem szerettem, azt elkűdtem neki. U nem bírta az urakat, nem szerette. Én beletörődtem. Aszongya eccer: — Még mindig az urak seggit nyalod? — Én nem nyalom! Csakhát engem szerettek nagyon. 46
