Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 3. szám - Fehér Zoltán: Mesélő vén bakák (Első világháborús emlékezések Bátyáról)
vót rajta, és nekem indult, hogy körösztülszúr, mer nem dobom el a puskámat. De hát én nem értöttem, hogy mit kiabált. Akkor egy másik hátulról megfogta, oszt visszarántotta, nem engedte. Akkor oszt az ü puskáját ledobta, mutatta: — így — aszongya — te is csináld! No, akkor én is tudtam, mit akarnak. Akkor oszt eldobtam a puskát. így kerültem fogságba. Nemzetiségi ellentétek és kérdések a fogságban Rovnóba vittek fogolytáborba. Rövidesen harminchármán kerültünk össze bátyaiak. Vó- tak ottan közösök, vótak ott honvédok, vót ott mindönféle. Ott összejöttünk. Nahát, mikor ebédre mentünk, csehek vótak a szakácsok. Ők osztották el az ebédet. Hát amikor magyar ember ment, akkor csak a lé került bele a csajkába, amikor cseh ment, akkor csupa-csupa hús. Akkor oszt persze a magyaroknak nem tetszett. Harmadnap megkezdődött a csata. Az egyik magyar, mikor csupa lét kapott a csajkájába, a szakács arcába csapta mindenestül. Hát persze ez a cseheknek nem tetszött, megkezdődött a verekedés. Mi persze sokkal többen vótunk, letapostunk vagy nyóc csehet, mire az oroszok gyüttek puskákkal és lövöldöztek, de csak fölfelé a levegőbe, hogy hát menjünk széjjel, mert látták, hogy letapostuk vóna má az összes csehet. Hát aztán széjjelmentünk. Hát aztán egyszer jött egy orosz meg egy cseh, hogy ki akar munkára menni. Jelentkeztünk. Hát csak azt a lét együk kenyérrel? Mi bátyaiak mind a harminchármán jelentkeztünk. Egy vagonba be is vagonéroztak bennünket. Mindönkirül egy kis cédulát írtak, mindönkinek a nevit. Oroszul is, magyarul is. Érdeklődtek, hogy kik vagyunk: magyarok-e vagy horvátok. Mink horvátoknak mondtuk magunkat, mer magyarokat nem akartak átvenni, hanem csak horvátokat, cseheket, polyákokat, szóval: akik tudtak szlávul. Hát mindegyiknek kicsináltam az írást, mer én egy orosszal ültem az ajtónál. Én mondtam mindegyiknek a nevit, ü meg írta. No, osztán az orosz elment másik vagonba. Hát az egyik azt mondja neköm, nemcsak neköm, hanem mindnyájunknak: — Hát én most az én nyelvemet letagadtam, és most hát én horvát vagyok? És magyar vagyok! Áthúzta, akkor oszt magyart írt. És valami tizenhatan így csinálták, tizenhét maradt horvátnak. Akkor gyütt két orosz. Nézték a cédulákat, akinek át vót húzva az, hogy horvát, mingyá elvitték. Mind a tizenhatot. Mink meg ott maradtunk. Az én sógorom, ott találkoztunk, mikó fogságba estünk, nem is tudtam, hogy ü is katona. Mer ü munkásnak ment, nem vót katona, oszt munkásnak vitték el. Ott megin sorozaton vót, oszt bevált katonának, akkor oszt odakerült pontosan, ahun én vótam, de ü másik századnál vót. Akkor oszt fogságba találkoztunk. Ő is áthúzta. Akkor osztán ütet is elvitték a vagonbul. Mink meg ott maradtunk. Munka és szerelem a fogságban Akkor oszt gyütt a mozdony, hozzákapcsoltak minket. Má visznek is. De most hová? Hová? Senki se tudta megmondani, hogy hova. Az a Sáfár Miklós bácsi cugszfürer vót, szakasz vezető, aszongya: — Ejnye — aszongya —, emberek, minket Szibériába visznek. Mer csak egy vasút, egy vonal vót. Nem vót kettő, hogy hát vissza is. Egy városba kerültünk. Három testvér építési vállalkozó épített ott városházát, oda kerültünk Simkó Jánossal meg a Pilák Ferkóval. — Hát a legidősebb bevonult katonának, meghalt a fronton. Akkor a másik is bevonult. A harmadik testvér meg idehaza halt meg, úgy hogy mi maradtunk az építkezésen. Kaptunk ott enni-inni. Ha ruhát akartunk venni a botba, csak alá kellett írni a nevünket, a város fizette. De hát nem engedtek bennünket, 33
