Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 3. szám - Fehér Zoltán: Mesélő vén bakák (Első világháborús emlékezések Bátyáról)

Mennyi furfang, bátorság és szerencse kellett ahhoz, hogy a kutyaszorító helyzetből megmenekülj ön.

Emlékezéséből magunk előtt látjuk a magyar parasztkatonát, az Ady által megénekelt „mesebeli Jánost”-t, a „Nótázó vén bakák” egyikét, akiről azt írta a költő:

Búsultál, ütöttél, nótáztál,

S halsz és élsz: így rendelteték el.

A fogságbaesés

„1915-ben vonultam be, Volhiniába estem fogságba.

... Akkor aztán ezredes úr telefonált be a stellungba, hogy hát hogy állnak ott kint a svaromléniába. Innét meg telefonált őrnagy Duránszky — kapitány vót, akkor má őrnagy lett. Azt mondta, hogy:

— Úgy állunk, mint Katiba a gyerek. Keményen.

Na, hát jó van. Mellettünk vótak a csehek, tartották a frontot. Hát nem múlt el egy óra, a csehek má megadták magukat, és az oroszok a mi hátunk mögé vonultak. Hiába! Lőni nem bírtunk, csak előre. Hát aztán egyszer mondja a mi parancsnokunk, eljött oda a gránátziherbe, rókaluknak nevezik magyarul, hogy:

— Mindenki hátra, és meneküljön, ahogy tud.

Hát persze ott egyik is, másik is:

— Neköm elég vót! Inkább fogságba megyek, de én nem menekülök, hogy agyonlőjenek.

Aj, én meg úgy vótam, hogy mindönnap vártam má, hogy szabadságra gyűjjek. Én meg nem akartam ott maradni, hanem menekülök, ha bírok, ha tudok. Gyalogos vótam a közösökné, a 38-asokná.

Akkó elindútam egy zászlóssal, Halácsy nevezetű zászlós vót. Ugyan én egyedül indultam el, de ü a bunkerbül látott engöm. Akkor oszt kiabált utánam:

— Szabó, álljon meg!

Megálltam, kigyütt.

— Hol vannak a többiek?

Hát mondom:

— Készülnek.

Nem mertem megmondani, hogy nem akarnak gyünni.

— Készülődnek — mondom —, majd mingyá gyünnek.

— No, hát én akkor megyek magával — aszongya.

Na, jó van. Jöttünk is ketten. Hát három felé ágazott a futóárok. De erre tudtam az utat. Erre vót egy folyócska, mint ez a szoba, olyan szélös, nagyon mély nem vót, de sebesen folyt. Ej, hát elmegyünk emerre, és kikerüljük azt a folyót, és nekimegyünk az erdőnek. Az erdőben talán jobban tudunk menekülni, elbújni. Na, hát aztán úgy is vót. Én elől mentem, a zászlós meg utánam. Egyszer má csak pár lépés, és kijutunk az árokbul, hát ott vót egy olyan gyöp féle, tele vót oroszokkal má. És megláttak bennünket az oroszok. Én mingyá egy traverza mögé ugrottam, nehogy agyonlőjenek, mer hát mindegyik így készenlétbe vitte a puskát. Hát osztán nem lűttek. Egyik se lűtt. Csak hítak bennünket ki, hogy gyerünk, fogságba. Én meg nem akartam. Se a zászlós. Visszafordultunk és neki annak az ágazatnak, ahun háromfele ágazott a futóárok. De nem lőtt utánunk senki se. Megálltunk. Mi lesz most? De ott vót egy híd. Olyan keskeny hidacska vót, és vót rajta, amibe fogódzkodni lehetett. De azt állandóan géppuskázták. Mink osztán ott vártunk a futóárokba, majd ha elállnak, akkor elindulunk. Mer csak muszáj nekik elállni, annak a géppuskának is. Hát aztán egyszer csend lett. Leállt a lövöldözés. A zászlós nekiugrott, és át akart menni, de mikor a közepire ért, alig lépett hármat-négyet, már puff. Bele a vízbe. Agyonlőtték.

Hú, Atyaúristen! Most mi lösz velem? Magam maradtam. Mit csináljak én, Én is csak úgy járok. Hanem mintha valami súgta vóna, ne menjek neki a hídnak, becsúsztam a vízbe.

31