Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 3. szám - Baán Tibor: „Milyen üzenet bízatott reá?” (Baka István versvilága)
képp nem egyszerűen Pest és Buda népe találkozott a Lánchíd megvalósulásával, hanem a „fontolva haladás” a forradalommal. Széchenyi személye ezért szimbolikus fontosságot nyer. Mindaz, ami magánéletének ténye: „Éjszaka van magamra hagytak végre az orvosok az ápolók sehol” egy nemzet történelmének tudatában vagy tudatalattijában mint létező lelkifurdalás van jelen. Ady elgyötörtsége, a betegség stigmáival való megjelöltsége, hozzávéve a testi sebeknél jobban fájó lelkieket, az őt ért támadásokat, e verskompozícióban mégsem nőnek olyan országos üggyé, hogy egyértelműen szimbolizálják Magyarországot. Baka e versben mintha félne is az azonosítástól. Ilyenkor úgy tűnik, hogy kiesett a szerepéből. Baka István gondolatait, lírai vízióját kapjuk ilyenkor a háborús Magyarországról, és nem Adyét. A fikció azonban még így is szerencsés, különösen ott, ahol az Ady-életmű hitelesíti a költő vízióját: „Ver még a szívem, patkók csattognak bennem, hóviharral küszködik egy lovas” De hiteles a következő részlet is: „Var voltam? Atvérzett kötés csak. Vér, genny, mocsok rajzolt rám mappát. Térképed nincs igazabb nálam, belém vagy Írva, Magyarország.” Mégis, az Ady-utalások nem elégségesek ahhoz, hogy a háborús Magyarország látomásán keresztül megidézzék a költőt. így éppen az eddigi szerepversek lírai találmánya: a konkrétnek az általánosba (és viszont) tükrözött lírai módszere szenved csorbát. Mindezek ellenére is hangsúlyozni kell, hogy roppant igényű műről van szó, s benne olyan — csak a Trauermarsch-al mérhető — önmagában is megálló remeklés található, mint a Vadászat. A költő harmadik kötete három versciklust és Döbling címmel egy verskompozíciót tartalmaz. Már az előző kötetben is szereplő Trauermarsch óta — jelek sokasága utalt erre — a költő versvilága megváltozott. Formailag ezt a keresztrímes, jambikus forma, négysoros strófaszerkezet föllazulása igazolja, képeiben pedig a groteszk föltűnése, ami arra vall, hogy a költő korábbi álláspontjából kimozdult. Olyan történelmi abszurditásokba ütközött, aminek ábrázolása már nem volt lehetséges a korábbi, alapvetően empátikus pozícióból. Az empátikus ihletettség, így az irónia idézőjelébe került. Az Isten fűszála című ciklus költeményeiben a korábbi történelmi jelképek, a kopjafáktól a rétek palástjáig, új elemeknek adják át helyüket. Mig a szerepversek képeit a megidézett kor, a szereplők helyzete, egy sajátos történelmi lírai hitel igazolta, a kötet jelenben játszódó verseinek képelemei a magánmitológia némiképp önkényes rendje szerint, időnként szürrealisztikus-abszurd módon társulnak: „A nyirkos égen fellegek: penészes, süppedt szalmazsákok,” A szalmazsákoknak itt nem egyszerűen történelemidéző szerepük van, inkább a világkép részei. Mindez kiderül a folytatásból: „dér hull belőlük: fénytörek, — beh sivár, Uram, a lakásod!” Mint megfigyelhető: a képhelyzet teljesebb átélése, a többszörös azonosítás során Baka István művei a korábbinál gyakrabban válnak lírai víziókká, vagyis líráját meghatározó hatáselemmé. Noha verseiben ez a lehetőség az indulás óta jelen volt, de az első kötet Ima című ciklusa óta mind hangsúlyosabbá vált. Korábbi szerepverseinek eredményeit ötvözi a látomásos-vizuális technikával Zrínyi című versében. Az eredmény visszautal a Háborús téli éjszaka című verskompozícióra, ahol nem sikerült a remekmű szintjén megoldania nagyszabású vállalkozását. E tenyérhez simulóbb kisformában azonban igen, mert a költő 22
