Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 2. szám - Sümegi György: „Sosemismert emberi orcákkal”
Sümegi György „Sosemismert emberi orcákkal” — népesíti be (esetenként zsúfolja tele) rézmetszetei tereit Rékassy Csaba, ha merjük profánul folytatni Ovidius Átváltozásokénak Devecseri magyarította mondatát. S miért ne mernénk, hiszen Rékassyhoz egyenesen kötelező a nimbusztépázás, a meztelen királyok továbbmeztelenítése, a lét profanizálása (önmagától, önmagában is profanizálódik persze, nemcsak egyfajta művészetben tükröződik így vissza). Milyen hát, s kicsoda Rékassy? Cingár, kisujjsovány, Tersánszky Kakukk Marcijából ugyanúgy kiléphetne, mint ahogy vélhetjük a mindenkori három vándorok vagy Kormos István három csavargója mai egyikének. Rékassy mesterember, a szó azon értelmében, ahogy egy asztalos minden olyast meg tud csinálni, ami fából van, vagy ahogy Dürer mester volt. Persze kiemelkedő s egyéni világú, autonóm művészetet teremtő. Vagy talán mesterlegény inkább. Van benne valami legé- nyes vagabundság, valamiféle dolgokon kívüli állandóság. A világnak inkább szemlélője, mint résztvevője. Csendesen borozgat, kocsma homályában kvaterkázik s figyel, örökké figyel. Kontemplativ alkat, nem zajos, dérrel-durral utcára rohanó. Semmi izgágaság nincs benne. Inkább valami belenyugvó derű, legyintő felülemelkedettség. Nagyapa, de örök nyakigláb kamasznak látszik. Rékassy munkakörnyezete, műhelye is lakójára vallóan puritán, praktikusan szolgáló. Asztal, gyalupad, lemezek rendje. A falon néhány zománcozott számlapú órája ketyeg: mutatja a könyörtelenül múló időt. Természetesen műhelyrend ez, se híre, se hamva itt az ún. festői vagy művészi rendetlenségnek. Minden látható, hogy így ne mondjam: árulkodóan átlátszó s a műhelylakót jellemző. Az is, ami művészetként, emblematikussá tömörödő reprodukció-képként itt falon van: Hieronymus Bosch: A tékozló fiú tondója, Jan Van Eyck-, Albrecht Düter-reprók. Rékassy művészete szellemi vezérlő csillagairól vallotta nekem (1987. április 28-án): „Dürer a mester és környéke. Azazhogy nem a déliek, hanem az északiak. Van Eyck, Brueghel, Dürer — szemléletileg ugyanazok. Van Eyckék habzsoló örömmel festettek. Dürerék értelemmel csinálták a dolgokat. Dürer nem a szemével készítette a dolgait, hanem azt mondta, hogy egy ház ilyen. Dürer alapján rekonstruálni lehetne azt a dolgot, amit ő megvakart. A Portinári-oltár (Firenze) annyira nem illik oda, hogy szinte recseg- ropog a falon. Én is sokszor éreztem, hogy anakronisztikus, amit csinálok, de nem írhatom alá, hogy imádom csinálni. A dolog mesterségbeli részét is; imádom, ahogy egy vésőt megcsinálok, hogy úgy metsszen, ahogy akarom. Ha nem tudnék rajzolni, akkor is vinném a vésőt a lemezen s élvezném, hogy kiforgácsolja a forgácsot.” Három évtizeddel ezelőtti pályakezdését így foglalta össze: „Voltak muszájdolgok is, s akkor ki kellett találni a hozzákezdés lehetőségét. Például a háztáji munka a vasárnapi gazdaságban téma lemezén a háttérben „mókáztam”... Generációnak nem nevezhető a társaságunk, néhányan haverok voltunk. Lenkey Zolival, Gyulai Líviusszal meglévő barátság volt. Közös talán bennünk a kézművesség. Mikor végeztünk (a Képzőművészeti Főiskolán), akkor még bejárt oda Samu (Kondor Béla) is. Kádár Györgyhöz jártam, festő vagyok. A főiskola után kezdtem grafikát csinálni. A gimi- ben (akkor: Művészeti Gimnázium) grafikára jártam Szeiler Károlyhoz, aztán Kádárnál tanultam a főiskolán. Kádárnál mindent kipróbáltam, mozaikot raktam stb. Igazi festést nem is csináltam sokat. Nem igen vonzott, hogy ül egy meztelen nő s olajba fössem. 94
