Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 2. szám - Gyarmati György: A társadalom államosításától az állam társadalmasítása felé
kások esetében — az húzódott meg, hogy a termelésben égető szükség volt a kvalifikált munkaerőre, s így az végül is nem esett ki. A büntetés részeként rendszeresen megjelenő 15—40%-os bérelvonás viszont — olcsóbbá téve a munkaerőt — különbevételt biztosított az államkasszának. S hogy „az adminisztratív módszerek elharapódzása, a bírósági és kihágási eljárások túlzottan nagy száma önkényeskedés a lakossággal szemben” — fogalmazza a Központi Vezetőség 1953. júniusi, közelmúltban publikált határozata — csak számszerűsíthető formában milyen méreteket öltött, annak érzékeltetésére érdemes néhány adatot idézni. Az 1950 és 1953 első negyede közötti 39 hónapról tudósító kimutatás szerint a bíróságok összesen 650 000 személyi vonatkozású büntető keresettel foglalkoztak, (havi átlagban mintegy 16 600) ebből 387 000 esetben született elmarasztaló Ítélet (közel havi 10 000). Emellett a rendőrség — mint kihágási bíróság — csak 1951 és 1953 tavasza között összesen 850 000 esetben szabott ki büntetést, (több mint havi 30 000), melynek 90%-a pénzbírság volt, s a fennmaradó tíz százalék jelentett közigazgatási végzéssel hozott elzárást vagy internálást. A pénzbírságok — összesen mintegy 400 millió forint — döntő hányada a beszolgáltatási kötelezettség nem maradéktalan teljesítéséért, illetve más okból „megállapított” kihágásért a parasztságot sújtotta, „s jelentős részük a fennálló jogszabályok értelmében is törvénytelen és igazságtalan volt.” Ha csak a lakosság „megfegyelmezését” szolgáló fenti adatok mögött meghúzódó „munkamennyiség” elvégzéséhez szükséges munkaórát és munkaerőt próbáljuk becsülni, akkor is önkéntelenül adódik a következtetés, hogy mindezt csak egy rapid módon felduzzasztott hatalmi apparátussal lehetett megvalósítani. Ez valóban nem volt jelentéktelen, hiszen az államigazgatási apparátus létszáma épp a proletárdiktatúra megteremtését követő években, 1949 és 1953 között több mint ötven százalékkal, 90 000 új alkalmazottal növekedett. A fentiekből következően megnövekedett feladataik ellátásához a büntetőintézmények őrszemélyzetét is számottevően növelni kellett. Más források elapadásával ezt a célt szolgálta az az 1952 elején megejtett — köznyelvi kifejezéssel — smasszertoborzás, mely egy igazságügyi minisztériumi leirat alapján a börtönök, intemálótáborok környéki településeken „felhívja azokat a 38. évet meg nem haladott, katonakönyvvel rendelkező egyéneket, akik letartóztató intézet kötelékébe való felvételüket szeretnék kérni, a legrövidebb időn belül jelentkezzenek a Tanácsházán.” Nincs most terünk a hatalmi apparátus — önálló dolgozatot igénylő — kiépülésének, arculatának, működésének taglalására, annak tudatában sem, hogy ez számos ponton további adalékokkal szolgálhatna a proletárdiktatúra hatalmi-politikai rendszerének első évekbeli működéséről. Hasonlóképpen mellőzöm a negyvenes-ötvenes évek fordulóján rendezett látványos kirakatperek és az azt követő — szintén a korszak prominens személyiségeinek a közéletből való eltűnését eredményező — „ csendes perek” taglalását. Ez utóbbit a társadalom hatalmi alárendelésének kiépülését igyekezvén felvázolni — jelen írás keretei között azért is érzem elhagyhatónak, mivel az ötvenes évek első felének intézményesített törvénytelenségeit a mindennapok gyakorlatában saját bőrén, hozzátartozói, munkatársai, barátai meghurcoltatásán keresztül sokkal inkább érzékelte az átlag polgár, mint a „magas politikában” szervezett koholt perek rituáléjáról tudósító — vagy éppen hallgató — hivatalos propaganda alapján. A Rákosi Mátyás nevével fémjelzett — nem kis eufemizmussal személyi kultusznak elkeresztelt — intézményesített önkény korszaka először 1953-tól látszott némileg oldódni, hogy az 1955-től tapasztalható ismételt „bekeményedéssel” számottevő mértékben hozzájáruljon a közel egy évtizede halmozódó — de addig drasztikusan elfojtott — társadalmi-politikai feszültségek (1956. évi) nyílt robbanásához. A hatalom ismételt stabilizálását szolgáló következő fél évtizedben — bár a korábban kialakult hatalmi intézményrendszer változatlan maradt — a politikai vezetés már a konszolidációs politikai gyakorlat során is tartózkodott a korábbi évek szélsőségesen represszív eszközeinek tömeges alkalmazásától. A hatvanas évek elejétől pedig — különösen a mezőgazdaság nagyüzemi átszervezésének lezárását követően, deklarálva a szocializmus alapjainak lerakását, s kimondva, hogy „nincsenek olyan osztályok vagy számottevő társadalmi rétegek, amelyeknek érdekei 47
