Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 2. szám - Gyarmati György: A társadalom államosításától az állam társadalmasítása felé
Gyarmati György A társadalom államosításától az állam társadalmasítása felé * А. Л. polgári kori társadalomfejlődés egyik jellemzőjeként a politikai állam és a civil társadalom elkülönülését, illetve a két szféra új módon strukturált együttélését szokták említeni, ahol az államhatalomtól elkülönült a társadalom oly módon bír — különböző formában intézményesülő — autonómiával, hogy egyúttal a hatalom kompetenciáját is behatárolja. A tőkés-polgári gazdasági-társadalmi formáció meghaladásának módozatain gondolkodó teoretikusok az új, közösségi (kommunista) társadalmi berendezkedés elméleti megformálása során e társadalmi autonómia kiteljesedését tételezték, midőn — hadd utaljak itt csupán Lenin: Állam és forradalom című munkájára — az államhatalomnak, mint elkülönült létszférának az elhalásával, megszűnésével számoltak. Azokban az országokban, ahol századunk folyamán — különböző időpontokban, eltérő történelmi háttérrel és társadalmi-gazdasági jellemzőkkel — meghirdették és hozzákezdtek a tőkés-polgári formáció meghaladását tételező programok megvalósitásához, az új uralmi rendszer stabilizálásának időszakában, a fenti tétel deklarált visszavonása nélkül a mindennapi politikai gyakorlatban nemhogy az állam elhalása, hanem éppen ellenkezőleg, annak a megelőző korokban nem ismert maximális megerősödése, kompetenciájának a társadalmi lét minden szférájára való kiterjesztése volt jellemző; eladdig, hogy — az alább részletezendő ismérvek alapján — a társadalom államosításáról beszélhetünk. Az államhatalomnak a társadalomra való „rátelepedése” az új uralmi rendszer stabilizálásának időszakában épült ki és érvényesült maximálisan. Az ehhez képest való elmozdulás a későbbiekben, a rendszer konszolidálását követően is csupán eszközeinek finomodásában, módszereinek elfogadhatóbbá tételében ragadható meg, mivel az uralom stabilizálásának időszakában kiépített hatalmi-politikai intézményrendszert öröklő és átvevő, időközben konszolidálódó államhatalom ezen az intézményrendszeren alig változtatott. Ez a továbbiakban — az időközben átstrukturálódott — társadalom konszenzusát nem nélkülözhető fejlődés, vagy manapság divatos kifejezéssel, a modernizáció fékezőjévé válik. Az alábbiakban az 1945 utáni magyarországi átalakulás néhány olyan mozzanatára szeretnék utalni, amely a fentebbi értelemben elkülönített állam és társadalom közötti, számos esetben konfliktusos (vagy konfliktusforrásokat eredményező és újratermelő) viszony kialakulását és működését jellemzi. * * * Az államhatalom központi szerepének kiteljesedését a politikai közgondolkodás általában a proletárdiktatúrát megteremtő Magyar Dolgozók Pártja létrejöttéhez köti. Ez helytálló is annyiban, amennyiben a törvényhozói, a kormányzati és más végrehajtó hatalmi szintek — akár pozicionális összekapcsolódás útján is — ettől kezdődően rendelődtek egyértelműen alá a pártvezetés célkitűzéseinek. A társadalom autonómiájának az államhatalommal szembeni visszaszorulása azonban már ezt megelőzően is érzékelhető volt. A jelenkortörténeti szakmunkák már motiváló tényezőire is rámutatva feltárták, hogy pl. a felszabadulás hónapjaiban megszülető, a helyi társadalom mindennapi életének újjászervezésében ko39